Kell némi víz. Lehetőleg mélyebb és álló.
Csillagos ég. Látni kell a Tejútat! Legelőnyösebb a júliusi éjszaka. (ha hullócsillagot vélsz látni, nagyon nagy szerencséd van)
Mezítelenül kell megmártózni a vízben.
Vagyis: ne fedjen be más, csak a víz és a csillagos égbolt.
***
Üzenjük Feldmár Andrásnak, hogy van élet a halál előtt. :P
Feldmár András tartott egy előadást anno 2005. szeptember 27-én a Budapesti Műszaki Egyetemen. Az előadás szövege megtalálható a neten. Én csak idéznék belőle néhány részt:
"Szerintem csak úgy lehet, hogy ha én azt mondom a másiknak, hogy amikor veled vagyok, vagy amikor te ezt és ezt teszed, vagy amikor te így nézel rám, vagy amikor ez van veled, akkor én ezen és ezen megyek keresztül. Miért mondanám ezt másnak? És ki más mondhatja, hogy ha én a saját tapasztalataimról beszélek? Tehát ami intim, az az lesz, hogy én elmondom neked, hogy a te társaságodban énnekem mi a tapasztalatom, mit érzek, min megyek át. Tehát, hogy ha nincs őszinteség, és nincs spontán őszinteség két ember között, akkor nincs intimitás."
"És honnan lehet valóban megtudni, hogy én szeretem-e a másikat? Hát meg kell kérdezni a másikat. A szeretetnek mondjuk a tesztje, az a másik. Az sohasem én vagyok. Én mondatom valakinek, hogy szeretlek, szeretlek, szeretlek, szeretlek, de ha a másik azt mondja, hogy mióta én ismerlek, azóta nagyon nehéz lett az életem... És mondhatom valakinek, hogy én nem szeretlek téged, de hogy ha a másik azt mondja, hogy mióta ismerlek, azóta sokkal könnyebb az életem és sokkal jobban érzem magam, mint bármikor máskor, akkor szeretem."
"Van egy biológiai törvény. Ez nem pszichológia, hanem biológia. A stresszről. Ami úgy megy, hogy vagy harcolni kell, vagy menekülni kell vagy keresni kell valakit, aki meg tud védeni, vagy beteggé teszed magad. Más lehetőség nincs. Na most még van egy szó, ami fontos itt, hogy: hatásosan. Tehát vagy harcolsz hatásosan, vagy menekülsz hatásosan - vagy találsz menedéket vagy védelmet hatásosan, különben egészen biztos, hogy beteg leszel. Na most, ha valamit egy párkapcsolatban százszor kell elmondani, akkor nem vagy hatásos. Tehát, hogyha az ember harcol ugyanazért minden héten kétszer, akkor az ember beteg lesz. Akkor lehet, hogy jobb, ha az ember menekül. De lehet, hogy nem kell elmenekülni mondjuk Kanadába, lehet, hogy el kell menekülni meditációba, vagy valahová máshova, vagy egy baráthoz vagy egy szeretőhöz, akkor menekülni kell, vagy védelmet kell keresni. De akár gyerekkel, akár párral, ha ugyanazt mondja az ember százszor, akkor nagy bajban van."
Neked üzenem ezeket a sorokat! Tudom, hogy megtalálsz bennük. És tudom, hogy megtalálod magadat is. És bízom benne, hogy megtaláljuk majd egymást...
S. már sokszor elmondta nekem, hogy ha szeretsz valakit, az azt jelenti, hogy feltétel nélkül elfogadod. Feldmár Andrásra, a neves pszichológusra hivatkozott. Utána olvasgattam kicsit Feldmárnak is, meg az egész témának. Mert nem egészen tudtam egyetérteni az én drága S.-emmel. Mindig azt éreztem a szavaiból, hogy nekem mindent el kell fogadnom a másikban: azt is, ha füvezik.
Aztán arra a következtetésre jutottam, hogy Feldmár nem fogalmaz elég egyértelműen a témában. Illetve szót fogadnék neki: az egyik könyvét azzal kezdi, hogy senkinek ne higgyünk el semmit feltétel nélkül. Hát én neki sem hiszek feltételek nélkül.
Mert igen: a szeretet azzal kezdődik, hogy megismerem a másikat. És igen, olyannak szeretem, amilyen. Elfogadom. Vagy legalábbis igyekszem. De el kell-e fogadnom valamit, amivel nem tudok sem egyetérteni, sem azonosulni? Valamit, ami olyan mássá teszi? Engem úgy neveltek, és én olyanokat olvastam össze, hogy "a drog rossz". Nem csak azért, mert függőséget okoz, elnyeli a pénzt és fizikailag is káros - én azt hiszem (és nem, tapasztalatom nincs, szal annyira azért nem ugrálok), valamit a lelkiekből is elvesz. De ezt nehezen tudom megfogalmazni. Inkább csak intuíció. A külső (csak annyiban külső,h nekem nem volt szerencsém próbálkozni) szemlélő megérzése. Hát hogy mondjam ezek után neki, hogy "Nem baj, Kicsim, csináld csak, én így is szeretlek."
Mert basszus az a durva, hogy én tényleg szeretem még így is! De csak olyan értelemben, ha a szerelmet nem tesszük egyenlővé az egyetértéssel. Mert az elfogadás és az egyetértés között bizony van különbség. Azt hiszem, ez az, amit S. nem értett meg teljesen. Én is csak most.
De hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezzel megoldottam a problémát. Mert találtam Feldmár előadásában egy érdekes részt. Idevág az is a témához. Arról szól, hogy kit tudunk, kit kellene szeretnünk. Idézek belőle:
"Hogy lehet elfogadni egy másikat? Én nem azt mondom, hogy el kell fogadni a másikat. Az embernek észre kell vennie, hogy el tudja-e fogadni a másikat. Például ha most valakinek udvarolnék, akkor odafigyelnék, a saját élményeimre figyelnék. Arra figyelnék, hogy valóban örülni tudok-e a másiknak úgy, ahogy van. Hogyha abban a pillanatban, úgy gondolkozom, hogy ez a nő igazán jó lenne, ha egy kicsit ez meg az meg az... akkor már tudom, hogy nem kell mindenkit szeretni. Én nem vagyok Krisztus. De észre kell vennem, hogy kit szeretek, és kit nem szeretek. Tehát nem kell szégyellnem magam, ha nem szeretek valakit! Észre kell venni!"
Csak két kérdésem lenne most. Ha egyetértünk abban, hogy a drogozás káros (nem volt jobb szó), akkor hogyan tehetném meg azt, hogy örüljek annak, ha a másik drogozik? És ha ennek nem tudok örülni és ezt nem tudom elfogadni, akkor már nem is tudom szeretni azt a másikat?
