Holdvilág

Biztos vagyok benne, hogy sokan vannak úgy vele rajtam kívül is, hogy bizony nekik van a legklasszabb szuperapájuk a világon. De mivel ez az apáknapi hétvége, én a saját Apukámról (és kicsit a többi klassz apáról a környezetemben) akarok írni.

Arról a klassz apáról, aki otthon vigyázott rám, amíg anyám a húgomat megszülte. Én anyámnak azt, hogy engem napokra magamra hagyott, nem annyira tudtam 1,5 évesen megbocsátani, a kórházban kishúgnéző helyett tehát közöltem vele, hogy én bizony nem megyek oda hozzá, mert "Apa itt van".

Arról a hősről, aki a szakadó hóesésben hazafuvarozott az oviból a téliszünetet megelőző utolsó napon, majd mikor zokogva közöltem, hogy de Cinike ott maradt az óvodában, akkor fogta és gyalog (kocsival már nem mert nekivágni a csúszós, havas útnak) elment a város másik végébe a nyomvadt kis plüssegérért, hogy az ő kislányának legyen mit ölelgetni a téliszünetben is.

Arról a nagyszerű apáról, aki mesét olvasott minden este, aki vóvókutyásat játszott velünk négykézláb az asztal körül, aki megtanított sakkozni, aki kifésülte a hajamat (mert anyámmal ellentétben ő nem cibálta), aki a nyakába vett, aki simogatta a hátam amíg elaludtam, aki elvitt magával a munkahelyre, ha már lábadoztam vmi otthonmaradós vírusból, aki minden táncos fellépésre elvitt és elfuvarozta a barátnőimet is, aki minden reggel elvitt kocsival a gimibe, aki bárhova értem jött akármikor is hívjam. Aki megtanított, hogyan írjam le a kettes számot, aki számtalan estén keresztül oldotta meg velem a matematika versenyfeladatokat, aki kikérdezte a töri évszámokat.

Arról a csodás apáról, aki mikor péntek délben sírva felhívtam, akkor fogta magát, beült a kocsiba és délután négyre minden cuccommal (ami nem volt kevés) hazaköltöztetett Debrecenből.

Arról a gondoskodó apáról, aki egy héten keresztül a kórházi személyzet munkáját átvéve ápolt engem, hozta-vitte az ágytálat, segített mosakodni, enni hozott, tartotta bennem a lelket, ha már a fájdalmat máshogy nem tudta enyhíteni.

Nekem van a legjobb apukám. A legeslegjobb. Nekem ő a leg. Az életem összes fontos dolgában ott volt. Ha nem személyesen, akkor a fejemben. Ő tanított arra, hogy bármilyen körülmények között beszélhetek arról, hogy mit miért tettem. Hogy az emberek közötti egyetlen híd a kommunikáció. Hogy mindenki lehet értékes, érdemes adni egy esélyt. Hogy nem számít a származás, a bőrszín, a szexuális orientáció. Hogy liberálisnak lenni nem szitokszó. Hogy a tehetség nem átok, hanem lehetőség. Hogy a kemény munka hozhat eredményeket, de nem minden. Hogy tanulni sosem késő.

Hogy attól, hogy más vagyok, még megtalálhatom a helyem a világban.

És azt is tudom, hogy az én nagyszerű apámat is nevelte egy apa, akit egész életemben csodáltam a hatalmas tudásáért, a széles látóköréért, az olvasottságáért, azért, hogy a korától függetlenül is szenvedélyesen szeret tanulni. Egyszer majd szentelek egy teljes posztot az én drága Papikámnak, mert ennyi kicsiben nem lehet elmondani, hogy milyen sokat tett a családjáért, a tanítványaiért, a közösségért, ahol él. Lenyűgöző ember, aki nagyon jó apukát nevelt nekem.

Nekem ők az abszolút apai példaképek. Minden nap azon igyekszem, hogy méltó legyek a nevükre.

Závada Péter
Erdős Virág
Tóth Krisztina
Áfra János
Kemény Zsófi
Fehér Renátó

Apám büszke lenne rám. Jó tudni, hogy ő mindazok ellenére is szeret, ami vagyok. Azt hiszem. Talán.

Kedves Anya!

Nekem valahogy sose volt könnyű veled. A kedvenc gyerekkori anekdotáim, amikkel apa szokott traktálni minket, mind arról szólnak, hogy nekem nem te vagy a támaszom. Hogy mi valahogy nem értjük meg egymást igazán.

Van néhány meghatározó emlékem rólad. Például amikor gúnyolódtál a gyermeki csacsiságomon. Amikor pofon ütöttél. Amikor napokig nem szóltál hozzám, hogy megbüntess. Amikor azt mondtad, hogy nálam önzőbb embert nem ismersz. Amikor azt mondtam neked, hogy "nem akarom, hogy a barátnőm legyél, azt akarom, hogy az anyám legyél".

Megbüntettél. Fájt. Biztos vagyok benne, hogy számtalanszor okoztam neked énis fájdalmat. Már sajnálom. Nem akarok kegyetlen lenni. És nem akarok olyan lenni, mint amilyen te voltál velem.

Évekig rettegtem attól, hogy nehogy gyerekem legyen. Két okból: egyrészt úgy gondoltam, hogy kitagadnál a családból, másrészt nem akartam anya lenni, mert nem akarom úgy csinálni, ahogy te csináltad.

Pedig sok dolgot jól csináltál. Már látom, hogy van mit eltanulni tőled.

Azt hiszem, a mi kapcsolatunk már mindig ilyen ambivalens lesz. Senki sem tud úgy megnyugtatni, mint te. Ha valami igazán aggaszt, és rá tudom venni magam, hogy elmondjam neked, akkor a te szavaid mindig megnyugtatnak. Nyilván kerülöm az efféle helyzeteket.

Én más anya szeretnék lenni. Olyan, aki nem nyomást gyakorol a gyerekére, hanem támasz számára. Akiben megbízhat, és aki ezt ki is tudja fejezni. Aki elfogadó. Aki mindig kész nevetni. Aki engedi hibázni a gyerekét.

Aki mindig megbocsát. Azonnal.

Bemutatom a blog szereplőit, nem fontossági sorrendben és valószínűleg a teljesség igénye nélkül.

M.
Csodálatos barátom. Bikanyakú, négerorrú, legjobb humorú. Aki úgy szeret, ahogy vagyok.

A.
Legeslegrégebbi legjobb barátnőm. Már az ovi óta. Meg a zsenik szakkörében. Meg a gimiben. És azóta is, mindig. Aki tényleg betartotta, hogy mi mindig barátok leszünk, és ezért nagyon szeretem.

G. barátnőm
Együtt sakkoztunk és megvigasztaltam, mikor a táborban sírt. Azóta töretlenül barátnőm. Szőke.

T.
Barátom. Mindig tudja, hogy mit akarnak hallani a lányok. Rendszerint azt mondja nekik. A vesémbe lát.

E.
Fiatal barátnőm, aki T. kedvese. Csajos bulik emlékei kísérnek minket.

G. barátom
Úgy barátkoztunk össze, hogy egymás mellett ültünk a buszon. Nagyon jókat lehet ám vele beszélgetni. Nagyon. És sose fogadok szót neki, de azért szeret.

Sehi
Van benne valami egyszerre melankolikus és végtelenül vidám. Igazi femme fatale. Kreatív. Az egyik legszebb lány, akit ismerek.

Gy.
Exem. Fura. :)

Nyanyett
Egyetemi barátnőm a gólyatábor óta. Nagyon különbözőek vagyunk és mégis. Ha Pestre költözünk, jó lesz, hogy ő már ott van.

Ofélia
Laktunk együtt az egyetem alatt, azóta közeli barátnőm. Ő a tipikus példa arra, hogy kicsi a bors, de erős.

D.
Tesókám. Nincs, aki nála jobban ismerne.

Anyám
Eszméletlen finomakat főz, és rendszerint akkor telefonál, mikor vacsorázok.

Apám
Szeretnék hasonlítani rá.

Papikám
Apai nagyapám. Kislánykoromban azt gondoltam, ő a világ legokosabb embere. Tulajdonképpen igazam volt.

Szupernagyim
Apai nagymamám. Humor és végtelen türelem jellemzi. Ő a család lelke.

Gonoszmáté
Gonosz velem, ezért amikor kedves, az ünnepnap.

P.
Szerelmem, kedvesem, párom, lelki társam, másik felem, kuktám, macskám, aki a zuhanyrózsát tartja miközben hajat mosok, hogy ne fázzak.

Ja igen, és én:
ithil

Én még sose örültem így a decembernek. Mostmár jöhet a tél. Tárt karokkal várom az öt fok alatti hőmérsékletet, a havazást és a karácsonyi őrületet. Ha lenne rá lehetőség ebben az albiban, akkor már ki lenne függesztve az a nagyon kis szupi adventi naptár, amit még D.-val vettem Paderbornban. Így marad a mikulás-várás, és a karácsonyfánk tervezgetése. Idén ugyanis lesz saját kis fánk. Még nem tudjuk, hogy cserepes vagy vágott fenyő. Nekem igazából utóbbi adná meg az igazi hangulatot, mert otthon is mindig olyan van. De majd kitaláljuk.

Lesznek saját díszeink is. Már tavaly kaptunk párat Nenétől meg Nyanyettől, de még veszünk meg készítünk hozzájuk. És persze elkezdődhet a nagyüzemi ajándék-láz is. Mondtam P.-nek, hogy kicsit hamarabb díszítsük fel itthon a fát, meg csináljunk karácsonyi hangulatot, mert az ünnepeket igazából majd a szüleinkkel meg a nagycsaláddal töltjük. Már csak mamáék miatt is. Meg mert még sose karácsonyoztam máshogy és nagyon fura lenne. És mert anyám halálosan megsértődne. Meg Papikám is. És apámnak is nagyon hiányoznék.

Üröm az örömben, hogy vége a "no shave November"-nek és P. leborotválta a szuperszexi arcszőrzetét.

Akartam már mesélni, hogy milyen piszok szerencsés vagyok. Kezdjük ott, hogy tervezett gyerek voltam, kedves szüleim már nagyon várták, hogy legyek, és egészen egészséges voltam. Mondjuk Anyám kicsit aggódott az elején, úgyhogy éjszakákat virrasztott az ágyam mellett azt nézve, lélegzem-e.

Van nekem továbbá Tesókám. Kicsi köztünk a korkülönbség, együtt nőttünk fel, és most telt el a leghosszabb idő, hogy nem laktunk együtt. Nem hiszem, hogy van ember, aki nála jobban ismer. Gyerekként mindig azt kívántam, hogy bárcsak a fejébe láthatnék - ma már tudom, hogy egy kicsit mindig odaláttam. :)

Most jönnek azok a részek, amik már nem számítanak manapság olyan szokványosnak. A szüleim nem váltak el. Lassan 30 éve házasok, szerintem elég boldogok is. Szeretnek minket, és ezt rendszeresen ki is mutatják. Támogatásuk megnyilvánul érzelmiekben, és ha kérjük, akkor erejük szerint akár anyagiakban is. Élnek tovább a nagyszüleim is, mind a négy. Nagyon szeretnek minket, ha tudnak, akkor eljönnek a családi ünnepeken - apai nagyszüleim pl. több, mint 20 éve mindig velünk töltik a szentestét. Szupernagyim amúgy is nagyon szuper: fiatal és fiatalos nagymama, aki töretlen humorérzékkel gondoskodik Papikámról.

És még tudom fokozni. Apám testvérének és a férjének részben ugyanaz a baráti köre, mint Anyáméknak, így lehet az, hogy van 4 család, akik rendszeresen összejárnak (kb. 2-3 hetente) valamelyiküknél főzni, beszélgetni. Anyám öccse és a felesége a keresztszüleim. Az uncsimékkal együtt nőttünk fel, nagyon sokat játszottunk gyerekként. Anya minden nap felhívja keresztanyámat.

Ezen kívül szoros még a családi kapcsolat Szupernagyim öccsének özvegyével, aki harmadik nagymamánk, illetve az ő gyerekével és annak családjával. A másoduncsim olyan, mintha elsőfokú unokatestvérem lenne. Úgy is szoros a családi kapocs, hogy ők többszáz kilométerre laknak.

Amúgy ezen kívül is tök sok dolog miatt érezhetem magam szerencsésnek. Elsősorban P. miatt. Aztán a barátaim miatt, akik vannak szép számmal és elviselik/megértik a hülyeségeimet. És egész eddigi életemben azt csinálhattam, amit szeretek és élvezek. Én már elmondhatom, hogy volt 25 jó évem. :)

Mikor én wellnesseltem eddigi pályafutásom során, akkor csak két dolog volt igazán szar: hogy nem lehetett hosszú napokig leszállni az ágyról, illetve a trombózis azért eléggé fájt is.

A fene se gondolta, hogy ápolni valakit, várni a műtétre, a műtét végére, ülni az ágya mellett, várni, hogy enyhíthetsz-e valahogy a szenvedésén, hogy ez ilyen piszkosul kimerítő dolog. És a legrosszabb az egészben az, hogy igazából nem tudsz segíteni. Hiába viszel be fél kiló banánt vagy száz liter ásványvizet, attól nem engedik haza hamarabb, nem tudod elmulasztani a fájdalmát.

Ezúton szeretném gyorsan megragadni az alkalmat, hogy köszönetet mondjak azoknak, akik rólam gondoskodtak, meglátogattak. Az agyvérzésem idejéből Gabeszt illeti a legnagyobb köszönet. Bárhol is legyen most, irtó hálás vagyok, hogy ápolt abban a két hétben és az azt követő otthoni lábadozás alatt.

A trombózisom ápolásában a legnagyobb köszönet Apát illeti. Nélküle fogalmam sincs, hogy mennyivel lett volna rosszabb, de már látom, hogy neki se volt könnyű. Ezer köszönet érte, hogy minden nap bejött legalább háromszor, cserélte az ágytálat, megmosdatott, hozott amit csak kívántam. Köszönet még T.-nek, aki minden nap jött a Hegyalja kezdetéig, onnan pedig minden nap felhívott, hogy hiányoljon. :) Igazából még mások is jöttek, némelyek többször, ők is megérdemlik a hálát, úgyhogy nagy ölelés még: Gy.-nek, Anyának, doktor Petinek és mindenkinek, aki akár egyszer is gondolt rám (szerencsére a sort még hosszan lehetne folytatni, a tökéletes életemhez hozzátartozik, hogy összetartó családom, kedves rokonaim és sok barátom van, akik meglátogattak a kórházban vagy utána otthon).

P.-t ápolni csak azért nagyon nehéz, mert nagyon fáj neki és bármit csinálok, nem tudom elmulasztani. Csak olyan gyógypuszikat tudok adni, amik az én lelkemet is alig nyugtatják meg, az ő fájdalmán meg vajmi keveset enyhítenek. Most alszik, én meg örülök, hogy el lehetett hozni a kórházból - még akkor is, ha most még csak a szülei házáig jutottunk, mert tovább nem bírt menni. Megyek is, kiosonok a konyhába, hogy még véletlenül se keltsem fel a pötyögésemmel.

(És nem utolsó sorban nagy köszönet E.-nek és T.-nek, hogy jöttek látogatóba az elmúlt pár napban - örök hála)

Ki van ez találva. Ez a 250. bejegyzés. Tiszta számmisztika. Megünnepeltük ugyanis apa 50. szülinapját és az én 25. szülinapomat. Fesztivál jelleggel buliztunk 3 napon keresztül. Amikor a legkevesebben voltunk, akkor 14 fős volt a társaság, mikor a legtöbben, akkor meg 26 ember evett, ivott, mulatozott a kertünkben.

Összejött ezen a hétvégén a teljes nagycsalád, mind az unokatesók, nagyszülők, s hozzájuk csatlakoztak a barátaink. Mindenki egyszerre beszélt és sokat nevetett. A fiúk eláztak. Fociztak. Főztünk. A lányok verték a blattot (a sok zsugabubus). Volt négy (!) szülinapi torta*. Sírtunk, mert meghatódtunk.

Apám azt mondta, hogy nem is annak örül, hogy megünnepeljük az 50. születésnapját, hanem hogy így össze tud gyűlni a család. Tesókám pasija pedig erre: "Tudod, hogy ez milyen ritka manapság?" - mármint hogy így összegyűlik egy ekkora család és együtt eszik-iszik 3 napon keresztül.

És tényleg az. Ritka. És nagyon nagy dolognak éreztem, hogy ennyire szeretjük egymást és így összetartunk. Pedig vannak, akik a Dunántúlról érkeztek és mamáéknak is 2 órát kell kocsikázni, hogy elhozhassuk őket hozzánk. De nem számít, mert eljönnek és jól érezzük magunkat.

Tündi azt mondta, hogy ő a lányának is olyan férjet szeretne, akivel tovább tudja vinni ezt a családi hagyományt/életformát.

Ha publikusabbá tettem volna anno ezt a blogot, akkor már itt díszelegne az a klassz családi csoportkép, amit készítettünk. Szupercsalád ez, én mondom nektek. :)

*A szülinapi tortákból 3 az enyém volt. Egyet Mese sütött, egyet az én drága Szupernagyim és egyet E. és T. Ennek sörösüveg alakja volt és rá volt írva, hogy "SÖR", mert ha már nem ihatom, akkor legalább ehessem. Komolyan majdnem elbőgtem magam, annyira meghatódtam. :)

Apám ráébresztett egy érdekes dologra, ami nekem még eszembe sem jutott. Nem részletezném, hogy pontosan hogy jutottunk idáig az eszmefuttatásban, de apám közölte, hogy bizony én már sokkal keményebb helyzetből is kimásztam, mint ez a mostani, sőt, sokkal keményebben viseltem a dolgot.

Néztem rá nagy kerek és értetlen szemekkel. Ő most komolyan a 4 évvel ezelőtti agyvérzésemről beszél, ami azóta tünetmentes és köszjólvagyok??? --- Arról beszélt.

És akkor leesett. Féltettek engem. Féltek, hogy meggyógyulok-e. Féltek, hogy megmaradok-e. És nem ez a pláne. Hanem, hogy én egy percig sem féltem. Amikor a doki azt mondta a kórházból való hazaengedésem napján,h lehet hogy agydaganat okozta a bevérzést és el kell még végezni néhány vizsgálatot, akkor meglepődtem. És aztán itthon csak egyetlen embernek mondtam el (anyámék benn voltak a dokinál, nekik nem kellett). És még aznap este arra gondoltam az ágyamban feküdve, hogy ha kiderül,h daganat, én akkoris befejezem az egyetemet csak közben olyanokat is megcsinálok, amiket a következmények miatt amúgy nem mernék. És aztán nem gondoltam többet rá. Nem akartam rágondolni. Csak elmentem a vizsgálatokra és pont.

Anyámék azt látták, hogy meghalhatok. Én a lehetőséget láttam,h bátrabb lehetek. Nem félek meghalni. Élni jobban félek.