Holdvilág

"- mondtaja a macska."

Egész életemben akartam egy macskát. Anyám egymilliószor mondta el, hogy lakásban nem tarthatunk állatot, úgyhogy megfogadtam, hogy csak legyen egyszer saját háztartásom szarok én anyámra meg az elveire nekem juszt is macskám lesz.

Mondjuk kellett rá várni vagy negyedszázadot, de lett. Kiválasztottam a számtalan örökbefogadható cica közül egy internetes oldalon. A kis cirmos bundája, meg a szomorú kis tekintete azonnal megfogott. Az első ismerkedős napunkon aztán az is kiderült, hogy egyáltalán nem egy bánatos virágszál, hanem egy barátságos és játékos macs.

Mielőtt macskám lett, sokat gondolkodtam, hogy milyen nevet adok majd neki. De aztán az élet úgy hozta, hogy olyan cicám lett, akinek már volt neve. Nem is akármilyen. És hallgatott is rá. Aszja.

És Aszja jött, látott és leuralta az egész lakást. Onnantól kezdve nem voltak magányos percek, mert ő mindig ott volt. A jelenléte áthatott mindent, a nyávogása bezengte mind az 50 négyzetmétert. Hamarosan üdvözlési rituálénk is lett. Amikor beléptem az ajtón, már ott állt. Én ledobtam a táskám a székre, és amíg levettem a cipőmet és a kabátomat, addig ő a szoba szőnyegét kaparta mintegy macskaüdvözlés gyanánt. Aztán le kellett ülnöm az ágy szélére, ő pedig azonnal beugrott az ölembe, puszit adott, dagasztott és dorombolt. Pár perc (vagy néha sok perc) múlva pedig mindenki ment a dolgára. :)

Aszja tegnap örökre elaludt. Mostmár a macskamennyországban lopkodja le a zoknikat a száradóról. Ott szalad a befőttes gumi után, hogy visszahozza, és ott nyomja bele hajnalban purrogva a kis cirmos bundáját a még aludni vágyók arcába. Mostmár csak az emlékeinkben cirmog és nyávog, a szívem egy csücske pedig neki van fenntartva örökre.

Próbálok nem gondolni semmire. Amikor mama meghalt, akkor csak arra tudtam gondolni, hogy már semmi sem lesz többé ugyanolyan. Ő volt az első igazán közeli hozzátartozóm, akit elvesztettem.

Most nem akarok gondolkodni. Folyamatosan blokkolom az összes olyan dolgot, ami csak egy kicsit is emlékeztet rá. Amikor szembejött egy néni, akinek ugyanolyan botja volt, akkor elfordultam. Miközben mama sírt a telefonban, én belül ordítottam, de nem bírtam sírni. Nem bírok emlékezni, mert az most annyira fájna, hogy az teljesen parttalan lenne.

Még írni sem bírok róla.

Myself have the power to die.

Nincsenek szavak. Valahol elvesztek félúton az érettségi banket és a soron következő találkozó között. Amire már nem jösz el. Mert te így döntöttél.

Nem ismertük egymást jól, mégis összekötött minket négy boldog-boldogtalan kamasz év, ami nem múlt el nyomtalanul egyikünkből sem akik a "belvárosi iskolában" együtt töltöttük el. Összetartó kis társaságunk az egyetem alatt sem lazult sokat. Talán ennek is köszönhető, hogy kissé részegen, de fontosnak érezted, hogy Sanyival együtt rövidnadrágban és hivatlanul megjelenj az esküvőmön. Hogy lásd A.-t meg Sz.-t meg Sehit, és talán még engem is szívesen.

A fülemben cseng ahogy A. mondja a telefonban, hogy annak ellenére, hogy ő mindig is végletesen elítélte a kiútkeresésnek ezt a formáját, most mégsem haragot vagy szemrehányást érez. Nem ítélkezik, mert nem tud. Mert már nem egy statisztika vagy egy példabeszéd áll a másik serpenyőben (hogy aki eldobja isten ajándékát, az egyetlen életét, az főbenjáró bűnt követ el és sosem kerülhet a mennyországba) -- hanem TE.

Ha tippelnem kellett volna, biztosan nem téged mondalak. Mindig olyannak láttalak, aki magasról tesz mások véleményére, aki szarkasztikus felsőbbrendűséggel figyeli az élet és az emberek faszságait. Okosnak és racionálisnak ismertelek.

Talán épp ezért olyan ijesztő számomra ez az egész. Mert meg vagyok róla győződve, hogy minden eshetőséget és lehetőséget és kiutat számba vettél. És a végén ezt a döntést hoztad meg. És én el sem bírom képzelni, hogy mi lehetett ennyire borzalmasan kiúttalan.

Ijedt vagyok. És még mindig nem tudom teljesen elhinni.

Legyen neked könnyű a föld.

Meghalt a Táncosfiú. Pedig a minap még arról panaszkodott a fb falán, hogy szegény barátnője hogy megfázott. És aztán autóbaleset és ennyi. 26 éves volt. Egyedül utazott a toyotában, ami összeroncsolódott és részben kiégett. Mi is utaztunk abban a kocsiban, mikor kint voltunk. És minden karácsonykor kaptam tőle üzenetet, hogy Boldog Karácsonyt! És már nem fog többet írni. És nem agitál már fb-on a vegetarianizmus mellett.

És egy csomó emlék eszembe jutott. Például, hogy ő volt a legközvetlenebb minden munkatársunk közül. Hogy mennyire érdekelte a Biblia, de szigorúan nem vallási szemszögből. Meg hogy milyen zseniálisan bánt a sérült gyerekekkel. Mindig bolondozott és táncolt, nem vett semmit túl komolyan, de mindig mosolyt csalt az arcunkra még a dishwasher room-ban is. Ahogy kiabálta a konyhában, hogy kuki meg punci. Mert ezek a magyar szavak rettenetesen viccesek voltak neki.

Megírtam Sophie-nak meg Mírának is a dolgot. Le voltak döbbenve. Sophie ezt írta vissza:

tegnap néztem és 2010 decemberében beszéltem vele utoljára... mindig meg akartam tőle kérdezni, hogy mi újság.

És ez ilyen. Tiszta sablon, de tényleg fogalmunk sincs, nem hal-e meg az, akitől már olyan régen meg akarjuk kérdezni, hogy mizujs, de végül mindig csak halogatjuk... És már sosem kérdezhetjük meg.

Ezt is írta még ma Sophie:

Tegnap akartam nektek küldeni egy videót, amin Táncosfiú magyarul káromkodik meg énekel, de nem sikerült csatolnom. Ha kicsit gyorsabb internetkapcsolathoz jutok, megpróbálom még egyszer.

Apám ráébresztett egy érdekes dologra, ami nekem még eszembe sem jutott. Nem részletezném, hogy pontosan hogy jutottunk idáig az eszmefuttatásban, de apám közölte, hogy bizony én már sokkal keményebb helyzetből is kimásztam, mint ez a mostani, sőt, sokkal keményebben viseltem a dolgot.

Néztem rá nagy kerek és értetlen szemekkel. Ő most komolyan a 4 évvel ezelőtti agyvérzésemről beszél, ami azóta tünetmentes és köszjólvagyok??? --- Arról beszélt.

És akkor leesett. Féltettek engem. Féltek, hogy meggyógyulok-e. Féltek, hogy megmaradok-e. És nem ez a pláne. Hanem, hogy én egy percig sem féltem. Amikor a doki azt mondta a kórházból való hazaengedésem napján,h lehet hogy agydaganat okozta a bevérzést és el kell még végezni néhány vizsgálatot, akkor meglepődtem. És aztán itthon csak egyetlen embernek mondtam el (anyámék benn voltak a dokinál, nekik nem kellett). És még aznap este arra gondoltam az ágyamban feküdve, hogy ha kiderül,h daganat, én akkoris befejezem az egyetemet csak közben olyanokat is megcsinálok, amiket a következmények miatt amúgy nem mernék. És aztán nem gondoltam többet rá. Nem akartam rágondolni. Csak elmentem a vizsgálatokra és pont.

Anyámék azt látták, hogy meghalhatok. Én a lehetőséget láttam,h bátrabb lehetek. Nem félek meghalni. Élni jobban félek.