Holdvilág

Sehivel megtaláltuk a közös hangot újra. Nem volt egyszerű. Valahol a két nagyon különböző világunkban együtt sírtunk a két akaraton. Megpróbáltam elmondani Janinak, hogy mennyire szíven talált a kötete. Nem vagyok benne biztos, hogy igazán értette. Már vagy két napja azon gondolkodok, hogy melyiket másoljam be még a blogra. Az én szavaim többnyire elégtelenek, bármennyire is szeretném, ha úgy tükröznék ami belül van, hogy ne törjön meg.

Eszembe jutott, hogy úgy hét évvel ezelőtt összegyűjtöttem a barátaim kedvenc verseit. Az elmúlt hét évben megismertem néhány új embert is, talán tőlük sem lenne hülyeség begyűjteni a kedvenc verseket. Mostanában amúgy is újra sok verset olvasok. Zs büszke lenne rám. Vagy a fene se tudja. Jó lenne beszélgetni vele még egyszer az életben.

Áfra János: A másik fal

Pontban éjfél, mikor a körülmények láncolata
ágyba kényszerít, de miután leeresztem a redőnyt,
elaltatom a laptopot és a konvektort, takaró alatt
várom, hogy hűljön a nyirkos levegő és írni kezdjenek
szemhéjamra a sugárút fényei. Várom, hogy megnyíljon
a napsárga plafon, hogy szétcsússzanak körben

a türelmes falak. Mert egy csarnokká bővült,
szögletes buborékban talán még társtalanabbnak
érezhetném magam. De ebben tényleg nincs semmi
mártíromság, pont azt akarom, hogy a különállás
végre elérje végső határát, ahonnan már csak
szűnni tud a távolság ember és ember között.

Emléklabirintusunkban méterekre kerüli el egy-
mást zaklatott tekintetünk, csakhogy egy fal
két oldalán állunk, mit nem törnek át a gesztusok.
A részletek itt tartanak, mert a vonzódás kábulatában
képtelen vagyok belátni, hogy kétféle szeretet
még nem garantálja a találkozást.

A fal sötéten bámul rám a bútorok mögül,
egy beszüremlő fénysáv határolta árnyékkal
gúnyolni kezd reménykedésemért, és a plafon
sem tárja fel a felső szomszéd titkos életét.
Pedig megdőlhetne végre ez a szilárd nemlét
körülöttem. Ám nem lélegzik

a beton, nem reped festék, nem reccsen parketta.
Csak ez hallatszik, a kocsik fémes zaja, egy ismeretlen
szaggatott ordítozása, a párzó macskák élveteg sikolya.
Bárcsak látnád, bennünk tényleg van valami mindenen
kívülálló, mindent felejtő, öntudatlan boldogság,
ami megzavarhatatlan, s amihez együtt

már nem érkezhetünk el. Napfelkeltéig feszítem
a figyelmemet, ám így is hamarabb mozdulok meg,
mint hogy egyetlen vonásod felejthetném, s a falak
ugyanúgy állnak tovább az élettelen nyugalomban,
rezzenések és átjárók nélkül választanak el tőled.
Már látom. Sosem volt esélyem ellenük.

***

Már nem gonoszmáté. Lehet, hogy mindig lesz valami furcsa a kettőnk között lévő viszonyban, amit kívülről senki sem érthet meg, hiszen mi magunk sem értünk igazán, csak érezzük, de mi belülről nézzük ezt az egészet. De mostantól Mka itt is, nem csak a napi7-en. Kiérdemeltük.

A napokban többször is eszembe jutott, hogy mi lehet veled. Hogy hiányzol. Hogy már sose lesz olyan, mint régen, hogy csak idecsörögtél, hogy mindjárt itt vagy, vagy hogy nem aludhatsz-e itt.

És mi nem beszélgetünk telefonon. Cseten se nagyon. Mikor azokra a kicsi időkre találkozunk, akkor is előbb le kell futni a kötelező morcogás köröket, hogy egymásra hangolódjunk. És erre sokszor nincs idő, vagy nincs erő.

Ha tudnám, hogy nem morcognál erre is, elmondanám, hogy mennyire hiányzol. Így inkább csak készítek neked valami kedveset karácsonyra, bízva abban, hogy ennyiből is rájössz.

Amíg nem lettek egereink, sose gondoltam volna, hogy a cincogás ilyen. Mostanában egyre többet cincognak. És egyre bátrabbak is. Ha odatesszük a tenyerünket a terrárium ajtajához, akkor belemásznak és lesétálnak a karunkon. És szépen elkezdtek hízni is, úgyh asszem kicsit kevesebb kaját kell adjunk nekik a közeljövőben.

Amúgy meg diplomát osztottunk a hétvégén három alkalommal is. Fura volt nézni, ahogy a Kicsi illegeti magát, fürdik abban, hogy (teszem hozzá szokás szerint) mindenki rá figyel. Mindenki kedvence. Alig vártam, hogy végre vége legyen az egész cécónak és le lehessen lépni. Gonoszmáté gonosz volt, Tepi meg szerény. Mindenkinek megvan a maga forgatókönyve az ilyen hülye protokoll eseményekre. Azért  TT-ékkel nagyon jó kis ünneplős estét kanyarintottunk. Sok nevetéssel és életünk legborzalmasabb süteményével. :D

Jövőre Veled ugyanitt.

Bemutatom a blog szereplőit, nem fontossági sorrendben és valószínűleg a teljesség igénye nélkül.

M.
Csodálatos barátom. Bikanyakú, négerorrú, legjobb humorú. Aki úgy szeret, ahogy vagyok.

A.
Legeslegrégebbi legjobb barátnőm. Már az ovi óta. Meg a zsenik szakkörében. Meg a gimiben. És azóta is, mindig. Aki tényleg betartotta, hogy mi mindig barátok leszünk, és ezért nagyon szeretem.

G. barátnőm
Együtt sakkoztunk és megvigasztaltam, mikor a táborban sírt. Azóta töretlenül barátnőm. Szőke.

T.
Barátom. Mindig tudja, hogy mit akarnak hallani a lányok. Rendszerint azt mondja nekik. A vesémbe lát.

E.
Fiatal barátnőm, aki T. kedvese. Csajos bulik emlékei kísérnek minket.

G. barátom
Úgy barátkoztunk össze, hogy egymás mellett ültünk a buszon. Nagyon jókat lehet ám vele beszélgetni. Nagyon. És sose fogadok szót neki, de azért szeret.

Sehi
Van benne valami egyszerre melankolikus és végtelenül vidám. Igazi femme fatale. Kreatív. Az egyik legszebb lány, akit ismerek.

Gy.
Exem. Fura. :)

Nyanyett
Egyetemi barátnőm a gólyatábor óta. Nagyon különbözőek vagyunk és mégis. Ha Pestre költözünk, jó lesz, hogy ő már ott van.

Ofélia
Laktunk együtt az egyetem alatt, azóta közeli barátnőm. Ő a tipikus példa arra, hogy kicsi a bors, de erős.

D.
Tesókám. Nincs, aki nála jobban ismerne.

Anyám
Eszméletlen finomakat főz, és rendszerint akkor telefonál, mikor vacsorázok.

Apám
Szeretnék hasonlítani rá.

Papikám
Apai nagyapám. Kislánykoromban azt gondoltam, ő a világ legokosabb embere. Tulajdonképpen igazam volt.

Szupernagyim
Apai nagymamám. Humor és végtelen türelem jellemzi. Ő a család lelke.

Gonoszmáté
Gonosz velem, ezért amikor kedves, az ünnepnap.

P.
Szerelmem, kedvesem, párom, lelki társam, másik felem, kuktám, macskám, aki a zuhanyrózsát tartja miközben hajat mosok, hogy ne fázzak.

Ja igen, és én:
ithil

Hamarosan idevésem a szokásos évzáró összefoglalómat, de most tényleg csak néhány apróságra gondoltam:

- Előszöris megint vacakol a freeblog. Zoli már régebben elhatározta, hogy elköltözik, aliza már elköltözött, ahogyan maitai is. Énis el fogok költözni. P. segít, hogy hiánytalanul átvándoroljanak a bejegyzések, esetleg a kommentek is. De majd észreveszitek, nem maradtok le semmiről, elvégre az a cél, hogy az olvasók is velem költözzenek. :)

- Megnéztem ma A hobbitot. Hát, végülis vállalható film, de azért nem egy LOTR. Túl hosszú lett, amit most kicsit szükségtelennek érzek. Volt egy-két céltalan jelenet, illetve nekem kicsit túl sok és túl hosszú ork-kaszabolás. Viszont a zene és a táj szokás szerint zseniális, a Bilbót játszó színész pedig piros pontot kap az alakításáért. Galadriel ruhája pedig meseszép.

- Olvasom a Vágy és vezeklést, de tisztára görcsbe van a gyomrom, mert már tudom, hogy a szereplők menthetetlenül a vesztükbe rohannak. (láttam ugyebár a filmet)

- Különben meg túl vagyunk a karácsonyi őrületen, oda-vissza utazgatáson, és végre itthon. Ahol a legeslegjobb.

- Egyébként a legjobb ajándékok a P.-nek adott repülés, meg a Gonoszmáténak varrott kisegér, meg D.-nak a fűszerpolc, mert annyira nagyon örültek. :)

Tökéletesen leírja a viszonyunkat, hogy fogalmam sincs, hogyan mondjam meg neki, hogy irtó hálás vagyok azért, hogy megüzente (a face-to-face még mindig messze), hogy ne haragudjak, nem akart megbántani.

Az edzés alatt végig azon gondolkodtam, hogy remélem tudja, hogy mennyire szeretjük. Ha hagyná, megölelném.

Aztán vagy másfél órát agyaltam, hogy mi baja lehetett, miért mondta, hogy "Ne szólj hozzám!". Ilyen vagyok. Ilyenek vagyunk.

Akartam csinálni fb-on egy albumot Nekem a leg... címmel. De tulajdonképpen egy halom emberről, eseményről és néhány tárgyról kéne képeket feltölteni, de minek. Egy része felesleges hivalkodás lenne, a másik részéből meg vagy sértődés lenne vagy elaprózódás.

De mivel ez a blog egy ilyen privát játszótér, ahol kedvemre kitombolhatom a hülyeségeimet, ezért gyorsan elmondom, hogy nekem a leg. :)

- Ez az, amelyikbe elfelejtenek üzemanyagot tölteni?

- Ugye Kevin Spacey a gyilkos?

A hogyan lőjük le a filmek poénjait című gyorstalpalót láthatták a kiccsalád prezentálásában. Köszönöm, függöny.

Ennek a posztnak tulajdonképpen tegnap kellett volna megszületnie, de annyira sűrűre sikerült a napunk, hogy nem adódott rá alkalom. Mindenesetre ma felvetem a problémát, hátha nem talál süket fülekre.

Én nem tudom, más hogy van vele, de nekem nagyon nehéz úgy jól éreznem magam egy kisközösségben, hogy a csoport egy tagja érezhetően nem kedvel.

Pontosítok, mert Amerikában ez nem volt teljesen egyértelmű, Sophie csodálkozott is, hogy mennyire leszarom, mit gondolnak rólam.

Tehát kisközösség alatt értsünk egy olyan társaságot, ahol többségében olyan emberek vannak, akikkel gyakran kerülök kontaktusba és fontos számomra, hogy pozitívan ítéljenek meg - egyszerűbben: a barátjuk szeretnék lenni. Namármost ha van valaki a társaságban, aki éppen ellentétesen viszonyul hozzám (és ráadásul elég fontos, domináns tagja a csoportnak), az engem iszonyatosan tud zavarni.

Kétféle megoldásom van a szituációra:

1. Tovább szűkítem fejben a csoportot, kizárom a velem ellenséges tagot/tagokat és keresem csak azok társaságát, akik részéről kölcsönös szimpátiát észlelek. Ez egy nem teljesen kifizetődő elszeparálódás, de a gyakorlati megvalósításban eredményezett néhány nagyon közeli barátot. :)

2. Egyáltalán nem találkozok azzal, aki ennyire negatívan ítél meg engem, ha mégis muszáj, akkor tudatosan kerülöm, levegőnek nézem (udvariassági formulák azért játszanak, sose lennék olyan bunkó, hogy ne köszönjek). Ezzel általában az a helyzet, hogy így előbb-utóbb az egész csoporttal megszakad a kapcsolat. (Megfutamodok, háhá.)

Túl sokat adok mások véleményére? Megeshet. Nem érdemlik meg? Megeshet.
Még egy apróság. Én most tényleg mindent megtettem a jó viszony érdekében. Tényleg. És nem vagyok igazán hozzászokva az ilyen jellegű pofáncsapásokhoz a fenébe is...

Fittik vagyunk. Minden nap biciklivel járunk dolgozni, bicajjal mászkálunk a városban, vagy sétálunk. Nincs buszbérletünk már több hónapja. Sőt, a szakkolis sportnapon felbuzdulva néhányszor floorballozni is összegyűltünk. És milyen jól sikerült!

Ezelőtt utoljára még valamikor a gimiben játszottam, de P., Gonoszmáté és még páran tudnak rendesen játszani (saját ütőjük is van), mi meg lelkes amatőrökként csatlakoztunk és az egészből több óra móka és izzadás lett.

Most meg elhatároztuk Oféliával, hogy elmegyünk sportolni valamit. Hétfőn spinninggel kezdünk, aztán meglátjuk, hogy tetszik-e a dolog. Csinik leszünk, fittik leszünk. (Tudjátok, van az a mondás, hogy "De szép még lehetsz.")