Nem ez volt életem napja. Kicsit sok volt már a feszkóból, úgyhogy délelőtt bőgtem egy isteneset. Aztán összeszedtem magam, mert egy kis önsajnálat még oké, de közben azért el kell látni Manócot is.
És akkor az anyuka lét egyik tipikus, ám annál meghatóbb jelenete: ülök a budin, a gyerekem nyilván bekísért. Magyaráz, tesz-vesz, majd egyszercsak megölel és életében először közli velem, hogy: "szeet".
Életem legszebb pillanata. :)
Peruból hazafelé jövet A-val összeszedtük, hogy miket tanultunk a Peru trip alatt. Könnyezve nevettünk közben. Most megkísérlek egy ilyen listát az elmúlt 1 évet illetően is.
Tehát amiket tanultam:
- Minimális alvással is funkcionálni.
- Mosizni.
- Hurcizni.
- Szoptatni (ó igen, azt is tanulni kellett!).
- Mindenfélét eladni (és megvenni) az interneten. Oké, belátom, jobbára megvenni.
- Azt, hogy a textil pelenka igen sokoldalú eszköz.
- Hogy a játszótérre hurcolt minden játék csupán cserealap, mert a saját gyereked úgyis más játékaival akar játszani.
- Hogy fogak nélkül is meg lehet harapni az embert, 4 foggal meg pláne.
- Hogy amit én eszek, az sokkal finomabb.
- Újra felfedeztem, hogy labdázni jó játék.
- Rájöttem, hogy szeretek építeni.
- Megtanultam kevesebb játékot felkínálni.
- Mégjobban odafigyelni.
- Türelmesebbnek lenni.
- És hogy nincs ember, akit jobban szeretnék nála a világon.
-------------------------------------------
Nehezen ment ennek a listának az összeírása. Az elmúlt időszak leginkább folyamatos alkalmazkodást igényelt, hiszen napról napra változik minden körülöttünk. Manóc minden nap mutat valami újat, és sokszor azt érzem, hogy nem csak neki kell felnőnie, hanem nekem is fel kell nőnöm a feladathoz.
Hát hajrá.
Akartam már mesélni, hogy milyen piszok szerencsés vagyok. Kezdjük ott, hogy tervezett gyerek voltam, kedves szüleim már nagyon várták, hogy legyek, és egészen egészséges voltam. Mondjuk Anyám kicsit aggódott az elején, úgyhogy éjszakákat virrasztott az ágyam mellett azt nézve, lélegzem-e.
Van nekem továbbá Tesókám. Kicsi köztünk a korkülönbség, együtt nőttünk fel, és most telt el a leghosszabb idő, hogy nem laktunk együtt. Nem hiszem, hogy van ember, aki nála jobban ismer. Gyerekként mindig azt kívántam, hogy bárcsak a fejébe láthatnék - ma már tudom, hogy egy kicsit mindig odaláttam. :)
Most jönnek azok a részek, amik már nem számítanak manapság olyan szokványosnak. A szüleim nem váltak el. Lassan 30 éve házasok, szerintem elég boldogok is. Szeretnek minket, és ezt rendszeresen ki is mutatják. Támogatásuk megnyilvánul érzelmiekben, és ha kérjük, akkor erejük szerint akár anyagiakban is. Élnek tovább a nagyszüleim is, mind a négy. Nagyon szeretnek minket, ha tudnak, akkor eljönnek a családi ünnepeken - apai nagyszüleim pl. több, mint 20 éve mindig velünk töltik a szentestét. Szupernagyim amúgy is nagyon szuper: fiatal és fiatalos nagymama, aki töretlen humorérzékkel gondoskodik Papikámról.
És még tudom fokozni. Apám testvérének és a férjének részben ugyanaz a baráti köre, mint Anyáméknak, így lehet az, hogy van 4 család, akik rendszeresen összejárnak (kb. 2-3 hetente) valamelyiküknél főzni, beszélgetni. Anyám öccse és a felesége a keresztszüleim. Az uncsimékkal együtt nőttünk fel, nagyon sokat játszottunk gyerekként. Anya minden nap felhívja keresztanyámat.
Ezen kívül szoros még a családi kapcsolat Szupernagyim öccsének özvegyével, aki harmadik nagymamánk, illetve az ő gyerekével és annak családjával. A másoduncsim olyan, mintha elsőfokú unokatestvérem lenne. Úgy is szoros a családi kapocs, hogy ők többszáz kilométerre laknak.
Amúgy ezen kívül is tök sok dolog miatt érezhetem magam szerencsésnek. Elsősorban P. miatt. Aztán a barátaim miatt, akik vannak szép számmal és elviselik/megértik a hülyeségeimet. És egész eddigi életemben azt csinálhattam, amit szeretek és élvezek. Én már elmondhatom, hogy volt 25 jó évem. :)
És ezt most mindazoknak üzenem, akik szerint túl komolyan veszem az életem, túl komolyan veszem a dolgaim, túl szigorú vagyok magamhoz, másokkal túl elnéző magammal meg túl kemény, akik szerint túlzásokba esem, vagy a legkisebb dolgoktól a plafonon vagyok:
Sajnálom, így működöm. Igen, rendszerint túlzásokba esem. Ezzel a bejegyzéssel is. DE!
Gondolkozzatok el azon is, hogy mivel mindent ilyen komolyan veszek, ezért a ti problémáitokat is. És megpróbálok segíteni, támasz lenni vagy csak lenni, hátha mégis szükségetek van rám. Mivel mindent ilyen komolyan veszek, komolyan veszem azokat a dolgokat, amiket ígérek vagy csak úgy mondok. Komolyan veszem a szeretetet, amit irántatok érzek, komolyan veszem a feladataimat, a sulit, amit nagyon szeretek csinálni.
Lehet, hogy túlzás, de ha nem ilyen lenne a hozzáállásom a dolgokhoz, akkor hiányozna belőlem az a valami, amire meg néha azt mondjátok, hogy ez jó bennem.
Sajnálom, nem tudom ketté választani ezeket a dolgokat magamban. A jóval együtt ott van a rossz is a csomagban. 2in1. Tudjátok kettő az egyben, Ószövetség és Újszövetség - csak írni kell: uristen@menny.hu
Emilia szelet
5 db tojás sárgája
20 dkg cukor (17-18)
8 ek. fekete kávé
Ezeket habosra kavarjuk.
10 dkg darált dió
20 dkg liszt
1 sütőpor
Ezeket és a tojás felvert habját hozzákeverjük. Ez a tészta. Kizsírozott, kilisztezett tepsiben, közepes hőmérsékleten kisütjük.
Krém:
3 dl tej
3 ek. liszt
3 ek. cukor
Ezeket simára kavarjuk, megfőzzük. Apránként öntjük a tejet és keményre főzzük (puding szerű, kicsit sűrűbb). Ha kihűlt, akkor 1 kocka Rama-t és 2 csomag vanília cukrot hozzákeverünk, simára és jó habosra. Tetejére csokimáz: fél Katica csoki + 2 ek. olaj, ezt felolvasztani és nem a tűzön, hanem a láng felett.
a homlokodra sütik. rossz testvér vagy. irigy. ugye ilyen? de tudsz-e ábelként viselkedni? és aron-ként? (steinbeck után szabadon) káin-bélyeg. ha sokáig ismételgeted a szót, talán elhalványul.
minden egyes szavad, minden gondolatod csak még élesebbé teszi. bárki megláthatja. ott van a szemedben is. nem tudod eltüntetni, kibújik az ajkaid közt is. mint egy kígyó. de nem sziszeg, bár néha suttog. de ha nem akarod, akkor is meghallják. meghallgatnak és meghallanak téged, te bennem lakó káin. te drága. te megnyomorított. te igazságtalanul mellőzött szerencsétlen önző jószág.
és te karmolsz, és marsz, és harapsz. leginkább engem, és sokszor másokat, de Őt, a Testvért csak finoman, csak néha: mikor már a bélyeg úgyis a homlokodra égett.
súgok neked valamit, te káin: titokban szeretlek…
2008. november
S. már sokszor elmondta nekem, hogy ha szeretsz valakit, az azt jelenti, hogy feltétel nélkül elfogadod. Feldmár Andrásra, a neves pszichológusra hivatkozott. Utána olvasgattam kicsit Feldmárnak is, meg az egész témának. Mert nem egészen tudtam egyetérteni az én drága S.-emmel. Mindig azt éreztem a szavaiból, hogy nekem mindent el kell fogadnom a másikban: azt is, ha füvezik.
Aztán arra a következtetésre jutottam, hogy Feldmár nem fogalmaz elég egyértelműen a témában. Illetve szót fogadnék neki: az egyik könyvét azzal kezdi, hogy senkinek ne higgyünk el semmit feltétel nélkül. Hát én neki sem hiszek feltételek nélkül.
Mert igen: a szeretet azzal kezdődik, hogy megismerem a másikat. És igen, olyannak szeretem, amilyen. Elfogadom. Vagy legalábbis igyekszem. De el kell-e fogadnom valamit, amivel nem tudok sem egyetérteni, sem azonosulni? Valamit, ami olyan mássá teszi? Engem úgy neveltek, és én olyanokat olvastam össze, hogy "a drog rossz". Nem csak azért, mert függőséget okoz, elnyeli a pénzt és fizikailag is káros - én azt hiszem (és nem, tapasztalatom nincs, szal annyira azért nem ugrálok), valamit a lelkiekből is elvesz. De ezt nehezen tudom megfogalmazni. Inkább csak intuíció. A külső (csak annyiban külső,h nekem nem volt szerencsém próbálkozni) szemlélő megérzése. Hát hogy mondjam ezek után neki, hogy "Nem baj, Kicsim, csináld csak, én így is szeretlek."
Mert basszus az a durva, hogy én tényleg szeretem még így is! De csak olyan értelemben, ha a szerelmet nem tesszük egyenlővé az egyetértéssel. Mert az elfogadás és az egyetértés között bizony van különbség. Azt hiszem, ez az, amit S. nem értett meg teljesen. Én is csak most.
De hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezzel megoldottam a problémát. Mert találtam Feldmár előadásában egy érdekes részt. Idevág az is a témához. Arról szól, hogy kit tudunk, kit kellene szeretnünk. Idézek belőle:
"Hogy lehet elfogadni egy másikat? Én nem azt mondom, hogy el kell fogadni a másikat. Az embernek észre kell vennie, hogy el tudja-e fogadni a másikat. Például ha most valakinek udvarolnék, akkor odafigyelnék, a saját élményeimre figyelnék. Arra figyelnék, hogy valóban örülni tudok-e a másiknak úgy, ahogy van. Hogyha abban a pillanatban, úgy gondolkozom, hogy ez a nő igazán jó lenne, ha egy kicsit ez meg az meg az... akkor már tudom, hogy nem kell mindenkit szeretni. Én nem vagyok Krisztus. De észre kell vennem, hogy kit szeretek, és kit nem szeretek. Tehát nem kell szégyellnem magam, ha nem szeretek valakit! Észre kell venni!"
Csak két kérdésem lenne most. Ha egyetértünk abban, hogy a drogozás káros (nem volt jobb szó), akkor hogyan tehetném meg azt, hogy örüljek annak, ha a másik drogozik? És ha ennek nem tudok örülni és ezt nem tudom elfogadni, akkor már nem is tudom szeretni azt a másikat?
