Életünk traumáit mindannyian a magunk módján dolgozzuk fel. Még ha fel is lehet fűzni a folyamatot a pszichológia által megállapított lépcsőkre (tagadás, harag, alkudozás, depresszió, elfogadás), akkor sem feltétlenül tudunk utat találni a másik feldolgozásához.
A környezetemben azt tapasztalom, hogy a felejtés és az elengedés számukra kéz a kézben jár. Nem erőltetik a kapcsolatot, inkább falakat emelnek, elfordulnak. Nálam ez alapvetően máshogy működik. Én sosem akarom felszámolni a múltat. Néhány évvel ezelőtt azt is sikerült elérnem, hogy már nagy tanulságot se feltétlenül akarjak levonni. Megőrizni próbálom a dolgokat. Persze ha a másik fél nem tud vagy nem akar partner lenni ebben, az mondjuk eléggé meg tud viselni.
De most így érik bennem a tanulság, hogy attól, hogy ők nem azt és nem úgy érzik ahogy én, ez az én érzéseimen nem csorbít semmit. Az én emlékeimet nem veszi el. Az én életem nem lesz ettől kevesebb. Az én múltam nem lesz ettől súlytalan. Nekem nem. És végső soron (innen nézve) ez számít.
Van az a furcsa lelkiállapot, amikor csak lebegsz és nem hagyod, hogy bármi mélyebben bejusson. Vajon azok, akik igazán vastag falakat húznak maguk köré, azok az egész életüket így élik le?
Nem vagyok biztos benne, hogy ez rossz. Nem vagyok biztos benne, hogy ez jó.
Esik a hó. Kavarog. Jó nézni az ablakból, úgyhogy elhúztam a függönyöket.
Fáj. És sajnálom. És félek. De nem bánom. Egyetlen percet se. Egyetlen mozdulatot sem. Egy sem volt hazug. Egy sem akart ártani. És megmarad minden kitörölhetetlenül. Ha nem akarod, akkor is. Efelett már senkinek nincs hatalma. Egy részed, egy kicsiny darabkád örökre továbbél bennem. Megőrzöm, ne félj, a legnagyobb becsben és szeretetben.
Egyszer azzal próbáltak vígasztalni, hogy egy fiú miatt nem éri meg sírni. Megpróbáltam nekik elmagyarázni, hogy csak és kizárólag úgy éri meg. Senki és semmi más miatt nem éri meg szenvedni és szomorúnak lenni, csak azokért, akiket szeretünk.
Még mindig esik a hó. Az egyetlen jó dolog a télben. Meg a karácsony.
Hullámzok.
Találtam egy tumblr oldalt. Vannak rajta igazán jó írások. Sírtam rajtuk. Például ez a kettő:
Szerintetek én nem kérek segítséget. Sose. Alkatilag vagyok rá képtelen. De most látom énis,h segítségre lenne szükségem. Az öngyilkosság, önmagunk bántása mindig segélykiáltás. Én nem akarom bántani magam. Én most kiáltok: segítsetek!
De nem tudtok. Senki sem oldhatja meg helyettem. Bezártam magam a problémába és kiejtettem a kulcsot a rácsok között.
Van olyan, hogy már késő? Hogy rájössz a megoldásra, de már nem az a megoldás?
"egy kis mese ahova a valóság elől menekültél és szerintem ő is" ----- Egy kis mese. Megírom ezt a mesét.
Ilyen az életközépi válság? Most szokás mindent felégetni és újrakezdeni? Vagy belesüppedni a megszokottba? Vagy van középút, ahonnan látni a fényt?
Néha arra gondolok, hogy mindentől és mindenkitől távol lenne a legbiztonságosabb. Úgy senkit sem bánthatok. Elfutnék a felelősség elől? Lehet. Mekkora az esély, hogy én mégegyszer ilyen helyzetbe kerülök? Van, aki szerint ebből biztosan tanulok és legközelebb nem csúszok bele. De ehhez erősebb falakat kellene építeni. Ehhez kevésbé kellene kíváncsinak lenni másokra. Ehhez nem lenne szabad ilyen kendőzetlenül belegyalogolni mások életébe. Gátlások nélkül. Félelemtelenül. De ha gátlásokból és félelemből építek falat, akkor nem ugyanúgy elveszítem magam?
Amikor az ilyen kérdésekig jutok, akkor mindig az tolakodik be a fejemben,h kapával a kézben a kemény munka közben pont leszarnám az egészet. Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa.
Vígasztalan vagyok.
Van Móra Ferencnek egy regénye, az Aranykoporsó. Még a gimiben olvastam. Abból van ez a néhány sor:
"Az ember nem azt szereti, akit akar, hanem akit tud." "- Azt mondd meg nekem, anyám, van-e nekem lelkem? A császárné szeméből kiszaladt a könny. Ráperdült kis Tit hajára. Minden gondolkozás nélkül felelt. - Ha fáj, kis Tit, akkor van. - Akkor jó, anyám - sóhajtott kis Tit megkönnyebbedve. - Akkor nekem már régen van lelkem, mert régen fáj."
Úgy szeretnék neked egy jó nevet választani. Mert már nem TT. Definiálnom kell téged, hogy lassan megérthessem a helyedet az életemben, amit választottál magadnak, amibe én kényszerítettelek, ami így alakult. SirM. Ez szerintem még talán tetszeni is fog. :)
Volt ez a cikk. És úgy kiábrándultam. Mert ez olyan szomorú. És én nem szeretek ilyenekre gondolni, mert nagyon keserű leszek tőle. Pedig tudom, hogy nem jó az se, ha az ember homokba dugja a fejét.
Még gondolkodnom kell, hogy hova építsem a falat, ami megvéd.
Bizonyára más is ismer olyan embert, akinek nagyon nehéz elnyerni a bizalmát, aki roppant magas falakat emel és aki nem nagyon enged be mögéjük senkit. Nekem is van ilyen barátom, és van egy másik ilyen valaki is, akiről nem tudom azt mondani, hogy a barátja lennék. Éppen amiatt, mert falakat épít.
Én meg bontom ezeket a falakat már bő másfél éve. Nem egyszerű. És egy ideje kissé sziszüphoszinak tűnik a dolog. Vagy Kőmíves Kelemen félének. Amit rakok este, az reggelre leomlik. Csak az a gond, hogy ezesetben én vagyok a hibás a kőfal leomlásáért (a tegnapi miatt gyötör rémes bűntudat, ezért ez a poszt).
Nem tudom, hogy eljutunk-e egyszer egy normális baráti kapcsolatig. Azt sem tudnám egészen pontosan megmagyarázni, hogy miért is nem küldtem már el őt is, meg az egészet a fenébe. Az elején nagyon megérdemelte volna. Most meg én érdemelném meg. Még jó, hogy össze vagyunk kicsit kötve, nehogy mán egyszerű legyen.
