Holdvilág

Még a végén érett felnőtt módjára fogok reagálni. Pl. nem azonnal letámadom az anyósomat majd, mikor azt kérdezi, hogy "Minek folyton menni valahova?". Mondjuk egyelőre ott tartok, hogy a fejben folytatott vitáknál már eszembe jut az a verzió is, hogy hogyan lehetne ezt higgadtan lereagálni.

Nyilván az egész origója az a tény, hogy Mka mennyire másképp él, mint én. Neki elég az éhbér, a mama hotel, hogy mindent S.Hercegnőre költhet (már azt a keveset, ami van), és a világból a komfortzónáján kívül semmit se lát (és aggresszívan bizonygatja is, hogy őt nem érdekli, úgysincs máshol semmi értelmes vagy érdekes).

Ettől meg nekem a bicska nyitogatódik a zsebemben.

És most jön a jellemfejlődés, hölgyeim és uraim!

Mert nem szólok bele. Csinálja. Adja oda ajándékba a New Yorkba szóló repjegyet. Legyen korlátolt és beszűkült, ha neki így jó. Nekem nem jó úgy, de én mindent meg is teszek, hogy ne kelljen úgy élnem.

És ha anyósom vagy apósom legközelebb megkérdezi, akkor higgadtan azt mondom majd, hogy csak a saját nevemben nyilatkozhatok, de én szeretek így élni. Én örülök, hogy megtehetem, hogy otthon már kevéssé kelljen a munkával foglalkozni, hogy van nagy baráti társaságunk és népes családunk, akik szívesen látnak minket, hogy van pénzünk moziba menni vagy koncertre, hogy van igényünk és energiánk a barátokközt bámulása helyett máshogy és mással tölteni a szabadidőnket. És ez nem biztos, hogy másnak jobb, de nekem sokkal.

na most lehet megdicsérni engemet :D

Ezeket a dolgokat már egy ideje el akarom neked mondani különböző formákban. Tegnap ahogy álltál az ajtóban, majdnem a fejedhez vágtam őket egyesével, kevésbé belátóan. De valszeg sokkal fegyelmezettebb és bölcsebb (és főleg konfliktusmentesebb), ha kiírom szépen őket magamból és egyszerűen csak hagylak élni.

Lassan énis megtanulom, hogy el kell fogadnom, hogy te nem úgy akarod élni az életedet, ahogy az én értékrendem diktálná, vagy ahogy szerintem boldog lehetnél. Vagy ahogy szerintem értelmesen és hasznosan élhetnél.

És ez nem jelenti azt, hogy te így nem leszel boldog vagy pláne megelégedett. Hiszen meg lehet találni abban is a megelégedést, hogy kijelölted magadnak ezt a mártír szerepet, az óvó védelmezőét, aki megmenti S.Hercegnőt. Ellenségképet is kreáltál magadnak a szülei szemében, akikre rá lehet fogni mindent, akiket kijelölhetsz problémaként -- ezzel elfedve a kettőtök kapcsolatában adódó egyenetlenségeket.

El lehet így éldegélni. Problémaként az anyóst, az apóst látni, a nővért vagy a munkát esetleg. Minden este bedobni egy sört. Vagy kettőt. Vagy egy kis bort. Töményet sose. Dehogy vagy te alkoholista. Azok agresszívak. Te kedvesre iszod magadat. Neked csak ahhoz kell, hogy múljon a feszültség, hogy el tudj aludni. (hogy ne kelljen gondolkozni)

Te elviszed. Te elhozod. Te felszereled, te megjavítod, te megsütöd, te összevágod, te bármit megteszel, hogy neki könnyebb és kényelmesebb legyen. Te nem hibáztatod őt semmiért (hiszen mindenről az anyja tehet, vagy az alkoholista apja -- ő meg csak szereti őket, mint minden rendes gyerek). Te néha szexelsz vele. És kicsit titkon örülsz, ha ügyel vagy nem ér rá. És ünnep számodra minden perc, amit mégis megoszt veled.

Te bármit kibírsz, mert megéri, hiszen ő egy csodálatos ember, aki még téged is képes elviselni. Te pedig cserébe megpróbálhatod megóvni a világ rossz dolgaitól. Kicsit megmentheted.

***

Én meg észrevehetném, hogy te nem akarod, hogy megmentselek. Téged ne mentsen meg senki. Te meg észrevehetnéd cserébe, hogy én sem hagyom senkinek, hogy megmentsen, vagy akár csak kicsit is úgy kezeljen, mint akit meg kéne menteni. Még akkor se, ha tényleg segítségre szorulok.

Én nagyon igyekszem elfogadni az álláspontodat. Remélem, egy nap te is meglátod az enyémet.

Vannak emberek az életemben, akik feltűntek egy bizonyos szerepben, majd egy nagyon radikálisan másikban kötöttek ki (nem írom, hogy végül, hiszen ezek után ki tudja, mi jön még). Eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lett volna, ha azokban a kezdeti pillanatokban valaki figyelmezteti őket, megsúgja nekik, hogy mi lesz később. Talán máshogy járnak az utjukon. Talán nem.

Ha valaki azt mondja a zsenik szakkörében A.-nak, hogy a lány, akit még az oviból ismer, nem csak a Schumacher iránti rajongásában és a zsenik közötti különcségében osztozik, hanem egy nap majd felkéri, hogy legyen tanú az esküvőjén.

Ha G. barátnőmnek valaki azt mondja azon a szigligeti táborozáson, hogy aki olyan lelkesen vigasztalgatja, az a kis csitri majd osztálytársa és szívbéli barátnője lesz a gimiben, és azután is.

Ha G. barátomnak valaki azt mondja a gimiben, hogy a lány az első padból, akivel éveken át alig beszélt vagy két szót, egyszer a legfőbb bizalmasai közt fogja számon tartani.

Ha Nyanyettnek még az elején megsúgják, hogy a gólyatábori egymás mellé sodródás egy nagyon-nagyon különböző ember barátságát fogja jelenteni.

Ha FK-nek valaki azt mondja, hogy az a jelentéktelen hallgató a harmadik padból, akinek jószívűségből megadta az ötöst, mert a többi el se jött javítani, na az a lány lesz hosszú évek múlva az egyik legjobb barátnője.

Ha Angoltancsinak előre megmondják, hogy az a kis klikk, akik olyan ellenségesen viselkedtek a bemutatásakor, azok lesznek a hozzá kerti partira menő, a magánéletüket a legapróbb fájdalmakig kibeszélő diákjai.

Ha Mkának megsúgja valaki, hogy az, akire olyan rémesen ráförmedt az első angolórák egyikén, és akit aztán hónapokig szekált, na az lesz a sógornője.

Ha Tepinek valaki azt mondja, hogy a lány, akivel ha Mka beszél, akkor mindig kizavarja a szobából, na az a lány lesz az ő felesége.

Ha VZ-nek valaki elmondja, hogy az az észre sem vett arc a hallgatóságból, az a később fel nem vett állásra jelentkező, na az a lány majd úgy fogja őt emlegetni, mint kedves barátai egyikét.

Ha B.-nak megsúgja valaki, hogy az a lány, aki folyton szúrkálja magát (és amitől ő rosszul van), azzal a lánnyal évekkel később hetente egyszer statisztika óra jelszóval (szigorúan tanulás után!) végtelen beszélgetéseket folytat majd a nagyerdőn.

Ha SirM-nek valaki még időben szól, hogy a kölyökpezsgős vodka felett érdeklődve bazsajgó csaj miatt fogja majd egyszer megszakítani a kapcsolatot a legjobb barátjával.

***

Ezek a számomra oly drága emberek talán még időben másmerre mentek volna. Vagy éppen nem. De legalább sejtésük lett volna arról, hogy mi vár rájuk. És választhattak volna. 

Belenézek a tükörbe. Látom a szomorú szemeket, a finom kis ráncokat körülöttük, a melleim, a combom, a hasam, az arcom. És arra gondolok, hogy neked mennyire nem tetszene.

Én nem tudok vele igazán mit kezdeni, ez jutott. Bár bizonyára lehetne sportosabban élni, normálisan étkezni, erőfeszítéseket tenni -- csak mégsem csinálom. Nem okolok emiatt senkit. Minek?

Hol van az a lány, aki azon a bizonyos angolórán felemelt fejjel Mkára nézett és a szeme közé vágta, hogy pont leszarja, hogy Mka szerint ő szép-e vagy sem, mert magának éppen elég jó.

Mondjuk, hogy magamnak elég jó vagyok-e, az éppen nem érdekes, hiszen az ember magával van összezárva, akár akarja, akár nem. Mások meg úgyis elmennek -- ha a testük nemis, a lelkük biztosan. Aztán majd a testük is.

Sehivel megtaláltuk a közös hangot újra. Nem volt egyszerű. Valahol a két nagyon különböző világunkban együtt sírtunk a két akaraton. Megpróbáltam elmondani Janinak, hogy mennyire szíven talált a kötete. Nem vagyok benne biztos, hogy igazán értette. Már vagy két napja azon gondolkodok, hogy melyiket másoljam be még a blogra. Az én szavaim többnyire elégtelenek, bármennyire is szeretném, ha úgy tükröznék ami belül van, hogy ne törjön meg.

Eszembe jutott, hogy úgy hét évvel ezelőtt összegyűjtöttem a barátaim kedvenc verseit. Az elmúlt hét évben megismertem néhány új embert is, talán tőlük sem lenne hülyeség begyűjteni a kedvenc verseket. Mostanában amúgy is újra sok verset olvasok. Zs büszke lenne rám. Vagy a fene se tudja. Jó lenne beszélgetni vele még egyszer az életben.

Áfra János: A másik fal

Pontban éjfél, mikor a körülmények láncolata
ágyba kényszerít, de miután leeresztem a redőnyt,
elaltatom a laptopot és a konvektort, takaró alatt
várom, hogy hűljön a nyirkos levegő és írni kezdjenek
szemhéjamra a sugárút fényei. Várom, hogy megnyíljon
a napsárga plafon, hogy szétcsússzanak körben

a türelmes falak. Mert egy csarnokká bővült,
szögletes buborékban talán még társtalanabbnak
érezhetném magam. De ebben tényleg nincs semmi
mártíromság, pont azt akarom, hogy a különállás
végre elérje végső határát, ahonnan már csak
szűnni tud a távolság ember és ember között.

Emléklabirintusunkban méterekre kerüli el egy-
mást zaklatott tekintetünk, csakhogy egy fal
két oldalán állunk, mit nem törnek át a gesztusok.
A részletek itt tartanak, mert a vonzódás kábulatában
képtelen vagyok belátni, hogy kétféle szeretet
még nem garantálja a találkozást.

A fal sötéten bámul rám a bútorok mögül,
egy beszüremlő fénysáv határolta árnyékkal
gúnyolni kezd reménykedésemért, és a plafon
sem tárja fel a felső szomszéd titkos életét.
Pedig megdőlhetne végre ez a szilárd nemlét
körülöttem. Ám nem lélegzik

a beton, nem reped festék, nem reccsen parketta.
Csak ez hallatszik, a kocsik fémes zaja, egy ismeretlen
szaggatott ordítozása, a párzó macskák élveteg sikolya.
Bárcsak látnád, bennünk tényleg van valami mindenen
kívülálló, mindent felejtő, öntudatlan boldogság,
ami megzavarhatatlan, s amihez együtt

már nem érkezhetünk el. Napfelkeltéig feszítem
a figyelmemet, ám így is hamarabb mozdulok meg,
mint hogy egyetlen vonásod felejthetném, s a falak
ugyanúgy állnak tovább az élettelen nyugalomban,
rezzenések és átjárók nélkül választanak el tőled.
Már látom. Sosem volt esélyem ellenük.

***

Már nem gonoszmáté. Lehet, hogy mindig lesz valami furcsa a kettőnk között lévő viszonyban, amit kívülről senki sem érthet meg, hiszen mi magunk sem értünk igazán, csak érezzük, de mi belülről nézzük ezt az egészet. De mostantól Mka itt is, nem csak a napi7-en. Kiérdemeltük.