Az az általános tapasztalat a világban, hogy bár szeretnénk azt hinni, hogy minden ok-okozat elvén működik, sajnos kurvára nem így van. Néha annak a hite is megnyugtató lenne, hogy ha valami rossz történik, akkor cserébe lesz majd valami jó is.
Én nem hiszek már abban, hogy minden ember megfizet a csalásért, az aljas tettekért (ha ez tényleg így lenne, politikusaink is kevésbé lennének bátrak az aljasságokban), de sokszor érzem úgy, hogy a jó dolgokért viszont megfizetünk.
Egy dolog azonban biztos. Ha az ember elfojt, akkor annak meglesz a böjtje. A néhány órányi, napnyi viszonylagos nyugalomra ezerszeres erővel üt rajta újra a szorongás, a szomorúság, a félelem.
A hiány. A hiányod. A kétségeim. A kérdéseim. A félelmeim. A korlátaim. A bűntudatom.
(ez már rég nem arról szól, hogy elengedlek-e. nekem efölött már rég nincs hatalmam)
Esik a hó. Kavarog. Jó nézni az ablakból, úgyhogy elhúztam a függönyöket.
Fáj. És sajnálom. És félek. De nem bánom. Egyetlen percet se. Egyetlen mozdulatot sem. Egy sem volt hazug. Egy sem akart ártani. És megmarad minden kitörölhetetlenül. Ha nem akarod, akkor is. Efelett már senkinek nincs hatalma. Egy részed, egy kicsiny darabkád örökre továbbél bennem. Megőrzöm, ne félj, a legnagyobb becsben és szeretetben.
Egyszer azzal próbáltak vígasztalni, hogy egy fiú miatt nem éri meg sírni. Megpróbáltam nekik elmagyarázni, hogy csak és kizárólag úgy éri meg. Senki és semmi más miatt nem éri meg szenvedni és szomorúnak lenni, csak azokért, akiket szeretünk.
Még mindig esik a hó. Az egyetlen jó dolog a télben. Meg a karácsony.
Hullámzok.
Találtam egy tumblr oldalt. Vannak rajta igazán jó írások. Sírtam rajtuk. Például ez a kettő:
Szerintetek én nem kérek segítséget. Sose. Alkatilag vagyok rá képtelen. De most látom énis,h segítségre lenne szükségem. Az öngyilkosság, önmagunk bántása mindig segélykiáltás. Én nem akarom bántani magam. Én most kiáltok: segítsetek!
De nem tudtok. Senki sem oldhatja meg helyettem. Bezártam magam a problémába és kiejtettem a kulcsot a rácsok között.
Van olyan, hogy már késő? Hogy rájössz a megoldásra, de már nem az a megoldás?
"egy kis mese ahova a valóság elől menekültél és szerintem ő is" ----- Egy kis mese. Megírom ezt a mesét.
Ilyen az életközépi válság? Most szokás mindent felégetni és újrakezdeni? Vagy belesüppedni a megszokottba? Vagy van középút, ahonnan látni a fényt?
Néha arra gondolok, hogy mindentől és mindenkitől távol lenne a legbiztonságosabb. Úgy senkit sem bánthatok. Elfutnék a felelősség elől? Lehet. Mekkora az esély, hogy én mégegyszer ilyen helyzetbe kerülök? Van, aki szerint ebből biztosan tanulok és legközelebb nem csúszok bele. De ehhez erősebb falakat kellene építeni. Ehhez kevésbé kellene kíváncsinak lenni másokra. Ehhez nem lenne szabad ilyen kendőzetlenül belegyalogolni mások életébe. Gátlások nélkül. Félelemtelenül. De ha gátlásokból és félelemből építek falat, akkor nem ugyanúgy elveszítem magam?
Amikor az ilyen kérdésekig jutok, akkor mindig az tolakodik be a fejemben,h kapával a kézben a kemény munka közben pont leszarnám az egészet. Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa.
Vígasztalan vagyok.
Van Móra Ferencnek egy regénye, az Aranykoporsó. Még a gimiben olvastam. Abból van ez a néhány sor:
"Az ember nem azt szereti, akit akar, hanem akit tud." "- Azt mondd meg nekem, anyám, van-e nekem lelkem? A császárné szeméből kiszaladt a könny. Ráperdült kis Tit hajára. Minden gondolkozás nélkül felelt. - Ha fáj, kis Tit, akkor van. - Akkor jó, anyám - sóhajtott kis Tit megkönnyebbedve. - Akkor nekem már régen van lelkem, mert régen fáj."
Úgy szeretnék neked egy jó nevet választani. Mert már nem TT. Definiálnom kell téged, hogy lassan megérthessem a helyedet az életemben, amit választottál magadnak, amibe én kényszerítettelek, ami így alakult. SirM. Ez szerintem még talán tetszeni is fog. :)
Emlékeztek Az arany emberre? Igen, a Jókai regényre. Igen, arra, amelyikben Timár Mihálynak minden sikerül, mindent megkap, minden arannyá változik a keze nyomán. És ő mégis elvágyódik és talál egy helyet, ahol ő senki. Ahol nem léteznek a problémái, ahol nincs felelőssége mások sorsáért, ahol nem kell felelősséget vállalnia önmagáért sem.
Ez a sziget nem azért Senki szigete, mert senkinek nincs olyan tulajdonlevele, amellyel birtokolhatná. Még csak nem is azért, mert itt mindenki személyisége feloldódik valami boldog lebegésbe. Ez a sziget azért Senki szigete, mert ilyen nincs. Nem létezik. Senki számára.
Lehet elvágyódni, lehet menekülni, de erre csak egyetlen út van. A valóságban nincsenek Krisztyán Tódorok, akik felveszik a kabátodat és a Balatonba fulladnak.
A valóságban te veszed fel a kabátot és te fulladsz bele. Nem a Balatonba. A kétségeidbe.
