Leesett az első hó, én pedig úgy tanultam anyukámtól, hogy az első hóban meg kell fürödni, hogy az ember szép legyen. Úgyhogy miközben kitakarítottam Józsit (a robotporszívót), az erkély párkányán lévő hóban szépen meg is mosakodtam ahogy azt kell.
De azért nem hagytam ki a sétát sem a hófödte Városligetben. Közben végig rád gondoltam, magamban énekelgettem, és még egy hóembert is csináltam neked. :) Ez az első hóesésed. Remélem, te is annyira fogod szeretni, mint én.
Próbálok nem gondolni semmire. Amikor mama meghalt, akkor csak arra tudtam gondolni, hogy már semmi sem lesz többé ugyanolyan. Ő volt az első igazán közeli hozzátartozóm, akit elvesztettem.
Most nem akarok gondolkodni. Folyamatosan blokkolom az összes olyan dolgot, ami csak egy kicsit is emlékeztet rá. Amikor szembejött egy néni, akinek ugyanolyan botja volt, akkor elfordultam. Miközben mama sírt a telefonban, én belül ordítottam, de nem bírtam sírni. Nem bírok emlékezni, mert az most annyira fájna, hogy az teljesen parttalan lenne.
Még írni sem bírok róla.
Gyerekkoromban meg voltam róla győződve, hogy nekem színésznőnek kell lennem. Hogy filmekben a helyem, mert bele tudom élni magam mások szerepébe, mert el tudom hitetni.
Aztán persze akartam én bálna kutató, nővér, orvos meg tanár is lenni. Egyik se lettem. Mégis úgy érzem, hogy talán a színésznőt sikerül legjobban hoznom. Amikor épp nincs az arcomra írva, hogy mit is gondolok, amikor sikerül tökéletesen a felszín alá nyomnom a rossz érzéseimet, a félelmeimet, a fájdalmamat, a szorongásomat - na akkor hozom leginkább. És az embereknek az a benyomása, hogy én milyen mosolygós, időnként barátságos, segítőkész, érdeklődő, káromkodós, indulatos ember vagyok. De azt egyik se mondaná, hogy rémült vagy bizonytalan.
Ez a tettetés segít a felszínen maradni. Nem voltam sose híve az önsajnálatnak (még ha néha jól is tud esni), és minden erőmmel kerülöm az áldozat szerepet - és ebben ez segít. Amíg úgy teszek, mintha akár okés is lehetne minden, addig nem veszek tudomást arról, hogy egy kicsit sem az. Egy kicsit se okés.
Aztán úgyis kihúzom magam ebből is. Mint mindenből.
Jóból és rosszból egyaránt.
Hétfő óta elég komoly sokkban vagyok, nem értem teljesen, hogy hova fognak kifutni a dolgok, és eléggé megijeszt az, hogy milyen irányba mennek.
Hétfő óta próbálok keresni a környezetemben egy fideszes ismerőst, akivel lehetne beszélgetni, de (sajnos/szerencsére) nem futottam bele senkibe se a valóságban, se a virtuális térben.
Aztán ma délelőtt egy távoli egyetemi ismerősöm üzenőfalán beleszaladtam egy kommentbe, miszerint az ütőképes ellenzék nem lehet balliberális, és akinek ezt magyarázni kell, az idióta. Gondoltam, megkérdezem a fiatalembert, hogy mégis mit ért balliberális alatt (hozzátéve, hogy remélem, hogy attól, hogy a szó szerinte való értelmezése után tudakozódok, még nem kerülök az idióta besorolás alá). Távoli ismerősöm megérezve a konfliktus előszelét gyorsan privát beszélgetésre buzdított minket még azelőtt, hogy a srác válaszolt volna nekem.
És milyen jó is volt, hogy privátan folytattuk le a diskurzusunkat. Így a nézetkülönbségek ellenére nem egy "arctalan" kommentelő állt szemben egy másikkal, hanem két felnőtt, értelmiségi ember beszélgetett át egy egész vasárnap délelőttöt. Én leginkább kérdeztem és hallgattam. Nem akartam meggyőzni őt az én oldalamról. Sokkal inkább érdekelt az, hogy egy alapvetően nem műveletlen, értő felnőtt ember mit is lát pontosan a fideszben. Egyébként ő azt látja, hogy a kommunistákkal szemben a fidesz megoldotta az államháztartás hiányt, Magyarországot előnyösebb pozícióba hozta adósként, fejlesztett az egészségügyön és az oktatáson, és tökéletes külpolitikát folytat. Szerinte a rezsicsökkentés is a jó gazdálkodás eredménye, nem pedig valami, amiért még súlyosan megfizetünk. Szerinte a korrupció megbocsátható (csakúgy mint minden más) a nagyobb jó érdekében. Pénztáros Lőrinc (ezt ő fogalmazta így) szerepe pedig, hogy magyar kézben összpontosuljanak nagyberuházások, és így a külföldi befektetők nem tudják kilopni a pénzt. Természetesen zsidózott is (megkértem, hogy ezt ne tegye), és hisz abban, hogy a világot vadkapitalista zsidók irányítják, akik csak a pénzre és hatalomra éheznek, és akik ellen harcolnunk kell. Hogy ezeknek fizetjük a telefonszámlát és az áramot is. Mondtam neki, hogy szerintem leegyszerűsíti a dolgokat. Nem mondtam neki, hogy szerintem bedől egy nagyon leegyszerűsített ellenségkép gyártásnak.
Kérdeztem tőle, hogy mit gondol a figyelő soros listájáról. Még nem hallott róla, de szerinte akinek soroshoz köze van, az eladta magát, hazaáruló, és mint ilyen, lámpaoszlopon kéne lógnia, de sajnos demokráciában élünk... -- mondta még.
Én a beszélgetés végére arra jutottam, hogy pár dolognak utána kell néznem. Pl. hogy amilyen pénzeket orbán a parlamenti felszólalásában (amit a srác küldött át nekem youtube-on) emlegetve az oktatásra és egészségügyre fordított, azok ténylegesen mire mentek el. Aztán azt sem ártana átfésülni, hogy mikor és hogyan került soros györgy a fidesz ellenségképébe. Azt hiszem, talán ezeken a pontokon meg lehetne fogni a dolgot.
Ha még esetleg újra beszélnénk a sráccal, akkor szeretettel ajánlanék figyelmébe utópiákról szóló könyveket, csak hogy értse, hogy a "sajnos demokráciában élünk" mitől is óvja meg.
Egyébként teljesen higgadt, abszolút fegyelmezett és egészen jó hangulatú beszélgetés volt, ami talán részben annak köszönhető, hogy nem akartam őt meggyőzni semmiről, mivel sokkal inkább a véleménye érdekelt. Jó lenne, ha mindkét (vagy inkább mind a sok) oldal képes lenne csak kérdezni és hallgatni néha.
30 éves vagyok és a közelebbi baráti körömben, akikkel napi/heti kapcsolatot tartok senkinek nincs gyereke.
Senkinek.
Jelenleg részt veszek egy képzésen, ahova 45 és 23 év között változatos végzettségű, korosztályú emberek járnak, és a csoportomban egyetlen embernek van gyereke. Az oktatóink közül egyiknek sincs.
A gimnáziumi osztályunkban 32-en érettségiztünk. A legutóbbi osztálytalálkozó információi szerint mindenkinek van munkája, többnyire "átlagos" középosztálybeli életet élünk. Mindenkinek van diplomája. A mai nappal bezáróan két embernek van gyereke (egy harmadiknak pedig úton van a baba). Tehát van harminckét 30 körüli fiatal, akikből 3-nak van gyereke. Háromnak. Mondjuk házas sincs köztünk túl sok. A fiúk közül kettő, a lányok közül négy.
Ez csak így eszembe jutott a minap, mikor azon gondolkodtam, hogy egy gyerek mennyire változtat meg egy párkapcsolatot. És rá kellett jönnöm, hogy a felmenőimen kívül senkinek a példájára nem tudok tekinteni. Amikor a szabadidőmet szervezem, akkor elég programdús napokat kell elképzelni. Sokszor találkozok a barátaimmal, kocsmakvízre járunk, jógázok, kiállításokat nézünk meg, együtt vacsorázunk, moziba megyünk, színházba, kirándulunk, túrázunk, koncertre megyünk. Rajtunk kívül senkinek sem kell úgy igazítani a programját, hogy abba némi gyereknevelés is beleférjen. És még nekünk is van lehetőségünk olyan napokra szervezni, amikor az anyjánál van a gyerek.
El sem tudom képzelni, hogy milyen lehet 0-24ben szülőnek lenni. Milyen lehet az, mikor egy mozi is minimum szívességkéréssel kezdődik vagy bébiszittyóval. Mennyire lehet így tartani a kapcsolatot barátokkal, pláne olyanokkal, akiknek nincs gyereke. Hogyan lehet életben tartani egy kapcsolatot, nem belefásulni a mindennapokba, nem totálisan elveszteni a fókuszt egy párkapcsolatban.
Abban sem vagyok biztos, hogy meg akarom-e ezt kockáztatni.
Egy időben az irodában újrahallgattam egy csomó Disney mese betétdalt, meg néhány rajzfilmet is újranéztem (pl. a Mulant, a Pocahontast, A kis hableányt és a Herculest), és az jutott eszembe, hogy talán nem véletlen, hogy gyerekkorunkban az egyik történet megfog, míg a másik szinte teljesen hidegen hagy. Emlékszem pl., hogy a Pocahontast kifejezetten utáltam, mert olyan szomorú és megfoghatatlan volt számomra a vége. Vagy a Mulan se mozgatott meg bennem semmit. Igazából az összes Disney hercegnő közül egyetlen egyet éreztem a magaménak, akivel maradéktalanul tudtam azonosulni, és az a kis hableány volt.
Arra határozottan emlékszem, hogy az volt ennek az azonosulni vágyásnak az egyik központi eleme, hogy Arielnek milyen szép hangja van. De a többi mesében is szépek és fülbemászóak a dallamok, úgyhogy azt hiszem, ennél több is lehet a dologban. Ariel egy olyan alak, aki nem öltözik hercegnős habos-babos ruhákba, és a fő jellemvonása, hogy mérhetetlenül elvágyódik onnan, ahol van (ezt a motívumot szerencsére tökéletesen mentették át Andersentől).
Tetszik vagy sem, de ez az elemi elvágyódás mindig is megvolt bennem. Már egész kicsi gyerekkoromtól. A millió elolvasott könyv, a mesék, a szerepjátszás, a számtalan történet amit másoknak meséltem és írtam. Ez az állandó nyugtalanság, a vágyakozás át tud fordulni egészen rosszba is: az érzésbe, hogy nem találom a helyem, hogy nekem nincs helyem. Kislány koromban nagyon sokáig éreztem így.
Mostanában több forrásban is belefutottam abba a gondolatba, hogy ha az embernek van egy rossz tulajdonsága, valami "bogara", akkor a legjobb amit tehet, hogy nem harcol ellene, hanem kiaknázza. Például ha valaki éjszakai álmatlanságban szenved, akkor az vállaljon éjszaka végezhető munkát - meg ilyesmik.
Tudva-tudatlanul azt hiszem, énis kiaknáztam ezt a folytonos nyugtalanságot: ez hajtja az ambícióimat, ez késztet arra, hogy tanuljak, hogy kipróbáljak újabb és újabb utakat, hogy hatalmas elánnal vessem bele magam a világba.
Ez a jó része.
A rossz meg nyilván az, hogy az új útra könnyű rálépnem, de kitartani a célig, csinálni, tűrni a monotonitását, a sikertelenségeit, a korlátait -- na ezt még bőven tanulnom kell...
Épp az imént olvastam ezt a cikket. Dióhéjban arról szól, hogy az Y generációsoknak (mai huszonévesek) mennyire nehéz elhelyezkedniük a munkaerőpiacon, hiszen ma már nem úgy működik az élet, mint a szüleik idejében, amikor bármit tanultál, utána rögtön lett állásod, ahol nyugdíjig eldolgozhatsz.
A cikk szerzője leírja, hogy ő maga milyen stációkon ment keresztül, mennyire kilátástalan a helyzete, hiszen a szakmájában csak fizetetlen gyakornoki állásokat ajánlanak neki, míg más munkákhoz túlképzettnek tartják a diplomájával és ezért küldik el.
Szögezzük le már az elején, hogy én sosem voltam igazán ebben a helyzetben. Tiszta sor, hogy énis fizetetlen gyakornokként kezdtem a pályámat, de nekem akkor még ott volt a phd ösztöndíj. Aztán amikor úgy döntöttem, hogy nem ez az én utam, hogy nem az akadémiai szféra és nem is az adatbányászat, akkor váltottam.
Szakmát váltani nem lehet csak úgy. Az új szakmát ki kell tanulni. És ez nem egy néhány hónapos online tanfolyam. Viszont kezdetnek az is jó. Aztán jöhetett a nem túl fényesen, de legalább valamennyire fizetett gyakornoki állás. Ez már elég ugródeszka volt ahhoz, hogy egy évvel később egészen tisztességes fizetésért kapjak teljes, határozatlan idejű munkát, ahol tovább fejlődhetek.
Két dologról azonban szót kell ejteni. Az egyik nagyon fontos, hogy a fizetés nélküli időszakban, amikor online tanfolyamokat végeztem és önmagam képeztem, akkor sem maradtam anyagi támogatás nélkül. Ha ez nincs, akkor bizonyára sokkal rögösebb, ha nem egyenesen lehetetlen lett volna a szakmai váltás. Ebből a szempontból nagyon szerencsésnek mondhatom magam, és hálás vagyok ezért.
A másik dolog rajtam múlott. Mikor úgy ítéltem meg, hogy azon a területen, amit nyolc (!) évig az egyetemen tanultam, nem fogok tudni boldogulni, akkor váltottam. És nem derogált újra tanulni, újrakezdeni mindent. Nem derogált közel 30 évesen gyakornoknak lenni, aztán juniornak. Ezek csak lépések a cél felé.
Még most is abban a fázisban vagyok, akinek rengeteget kell tanulnia akár munkaidőn túl is, hogy megtarthassa az állását, hogy jobb lehessen. Soha fel sem merült bennem, hogy én már eleget tanultam, nekem nincs már ehhez kedvem. Néha persze vannak rosszabb napok, amikor tényleg nincs kedv, de a józan ész azt diktálja, hogy tanulás nélkül nem fogok érteni semmihez. Aki pedig nem ért semmihez, az nem boldogul.
Én a cikk írójának is csak azt tudnám tanácsolni, hogy gondolja át, hogy mi az, amit szívesen csinálna, és képezze magát abba az irányba tovább. Nincs megállás, nem lehet az egyetem után hátra dőlni. Ha jobban megnézi, valójában a szülei is nagyon sokat tanultak még a szakmájukról, csak ők abban a szerencsés helyzetben esetleg, hogy egy fix munkahely biztonságában. Részt vehettek továbbképzéseken, expókon, tanultak a tapasztaltabb kollégáktól, új feladatkörökbe kerültek és így tovább.
Ha az ember eljut eddig a felismerésig, akkor talán már könnyebben lépi meg a következő lépcsőt. Én kívánok ehhez elsősorban kitartást és szorgalmat. A többit már ezek is meghozzák.
Legkedvencebb kollégámnak azt magyaráztam ma, hogy a trikolor cicák szinte mind lányok. És hogy ilyen genetikai okai vannak ennek. És akkor mondta nekem, hogy látott valami videót arról, hogy a cirmosok is inkább lányok, és hogy ez mindenféle állatnál megfigyelhető, meg az embernél is, csak nekünk nem látszanak annyira ezek a jegyek.
Szóval megállapítottam, hogy én is csíkos vagyok, csak én belül hordom a cirmjaimat. ^^
Mindig eljön. Hol hamarabb, hol később, de sosem úszom meg. Mindig megijedek. Hogy van mit veszíteni. Van mit veszítenem. És onnan már nem megy olyan könnyen, olyan magabiztosan.
Kívülről úgy tűnhet, mintha egyszer csak elkezdenék nem bízni. A valóság az, hogy sosem bíztam. Csak ez egy pont után hirtelen elkezd zavarni. A lehetőségek, hogy mi lesz. Nem tudom, hogy melyik volt az a pont az életemben, amikor a végletesen szentimentálisból a végletesen szkeptikusba fordultam. A bizalmatlanba. Abba, aki nem hisz a szerelemben, nem hisz az örökkévalóságban, nem hisz az ígéretekben, nem hisz senkiben, nem bízik meg senkiben.
Egész sokáig el lehetett ezzel a rakománnyal is döcögni. Nem jó, de egy darabig működik. Aztán már csak fájdalmat okoz. Mindenkinek. Még nekem is.
Azt mondják, az első lépés a probléma felismerése.
A probléma nem én vagyok.**
De bennem van.
Próbálom megváltoztatni. Nem magam. A szemléletem. A viselkedésem. Próbálok bízni. Próbálok hinni.
Mi történhet? Fájni fog?
Mert így nem..?
----------------------
** ezt mondjuk még jó sokszor le kéne írnom, hogy el is higgyem
