Az egész olyan volt, mintha csak álmodnánk. Most pedig olyan, mintha csak álmodtuk volna. És nem csak én érzem így. A-nak is ez a benyomása.
Amikor kitaláltuk, hogy elmegyünk Peruba, akkor egy crazy kattanásnak tűnt az egész. Amikor megvettük a repjegyeket, akkor egy hatalmas adrenalin löketet éreztem, amitől napokig csak 32 foggal vigyorogtam. Amikor terveztük, hogy akkor miket is nézzünk meg, akkor még úgy éreztem, hogy bármi közbe jöhet, és nem mertem beleélni magam. Amikor felszállt a gépünk, akkor pedig belekerültem egy nagyon furcsa állapotba - egyfajta lebegésbe, mintha kívülről nézném magam és mindent, ami velem történik. Ez egészen a hazaérkezésünket követő pár napig tartott.
Utána olyan dolgok történtek velem, amik hosszú időre kirántották a biztos talajt a lábam alól, és nagyon erősen áthelyezték a fókuszt. Ezért is van többek között, hogy most írok először Peruról.
Peru egy igazán más dimenziót jelentett számomra. Abban bíztam, hogy egyfajta menekülés lesz. Nem számítottam rá, hogy végül totálisan kívül helyez saját magamon. Ez egy furcsa tapasztalás, amire nem nagyon volt még alkalmam. Nem vagyok benne biztos, hogy a Peruban történtek legteljesebb megélése volt ez a hozzáállás, de még azt sem sikerült felfejtenem, hogy miért alakult így. Viszont roppant tanulságos volt kívülről szemlélni önmagamat. Egészen másmilyen érzés így reflektálni magunkra és a körülöttünk lévő dolgokra. Ez a külső nézőpont lehetőséget adott arra, hogy a megfelelő könnyedséggel (magamhoz képest a legminimálisabb parázással) tudjam végigcsinálni a több mint két hetet, ami szükséges is volt, tekintve, hogy elég spontán módon szerveztük meg, hogy hol, mikor és mit fogunk csinálni.
Talán ha itthon is el tudnám távolítani magam ennyire, akkor sokkal jobban menne bevenni a leszarom tablettát. Viszont ez a fajta kivonódás nekem kicsit azt is jelentette, hogy nem éltem meg a jó dolgokat sem olyan mélyen. Ez alól talán két este képez kivételt: az egyik, mikor Arequipában berúgtunk egyetlen pisco-tól és könnyesre kacagtuk magunkat; a másik, mikor a Machu Picchutól hazafelé menet én már nagyon rosszul voltam, A. meg még nem annyira, és a kisbuszban várakozva röhögtünk a saját nyomorunkon.
Már ezer éve nem volt lehetőségem igazán itthagyva az életemet elutazni -- és bevallom, bizonyos szempontból nem esett olyan jól mint vártam, mert szeretem az életem. Más szempontból viszont nagyon-nagyon jó volt, jót tett, és sokkal jobban értékelek dolgokat azóta, mióta hazajöttem. Arról nem is beszélve, hogy a világ érdekes és izgalmas - jó megismerni.
Most meg olyan, mintha csak álmodtuk volna az egészet.