Holdvilág

Mikor én wellnesseltem eddigi pályafutásom során, akkor csak két dolog volt igazán szar: hogy nem lehetett hosszú napokig leszállni az ágyról, illetve a trombózis azért eléggé fájt is.

A fene se gondolta, hogy ápolni valakit, várni a műtétre, a műtét végére, ülni az ágya mellett, várni, hogy enyhíthetsz-e valahogy a szenvedésén, hogy ez ilyen piszkosul kimerítő dolog. És a legrosszabb az egészben az, hogy igazából nem tudsz segíteni. Hiába viszel be fél kiló banánt vagy száz liter ásványvizet, attól nem engedik haza hamarabb, nem tudod elmulasztani a fájdalmát.

Ezúton szeretném gyorsan megragadni az alkalmat, hogy köszönetet mondjak azoknak, akik rólam gondoskodtak, meglátogattak. Az agyvérzésem idejéből Gabeszt illeti a legnagyobb köszönet. Bárhol is legyen most, irtó hálás vagyok, hogy ápolt abban a két hétben és az azt követő otthoni lábadozás alatt.

A trombózisom ápolásában a legnagyobb köszönet Apát illeti. Nélküle fogalmam sincs, hogy mennyivel lett volna rosszabb, de már látom, hogy neki se volt könnyű. Ezer köszönet érte, hogy minden nap bejött legalább háromszor, cserélte az ágytálat, megmosdatott, hozott amit csak kívántam. Köszönet még T.-nek, aki minden nap jött a Hegyalja kezdetéig, onnan pedig minden nap felhívott, hogy hiányoljon. :) Igazából még mások is jöttek, némelyek többször, ők is megérdemlik a hálát, úgyhogy nagy ölelés még: Gy.-nek, Anyának, doktor Petinek és mindenkinek, aki akár egyszer is gondolt rám (szerencsére a sort még hosszan lehetne folytatni, a tökéletes életemhez hozzátartozik, hogy összetartó családom, kedves rokonaim és sok barátom van, akik meglátogattak a kórházban vagy utána otthon).

P.-t ápolni csak azért nagyon nehéz, mert nagyon fáj neki és bármit csinálok, nem tudom elmulasztani. Csak olyan gyógypuszikat tudok adni, amik az én lelkemet is alig nyugtatják meg, az ő fájdalmán meg vajmi keveset enyhítenek. Most alszik, én meg örülök, hogy el lehetett hozni a kórházból - még akkor is, ha most még csak a szülei házáig jutottunk, mert tovább nem bírt menni. Megyek is, kiosonok a konyhába, hogy még véletlenül se keltsem fel a pötyögésemmel.

(És nem utolsó sorban nagy köszönet E.-nek és T.-nek, hogy jöttek látogatóba az elmúlt pár napban - örök hála)

Apám ráébresztett egy érdekes dologra, ami nekem még eszembe sem jutott. Nem részletezném, hogy pontosan hogy jutottunk idáig az eszmefuttatásban, de apám közölte, hogy bizony én már sokkal keményebb helyzetből is kimásztam, mint ez a mostani, sőt, sokkal keményebben viseltem a dolgot.

Néztem rá nagy kerek és értetlen szemekkel. Ő most komolyan a 4 évvel ezelőtti agyvérzésemről beszél, ami azóta tünetmentes és köszjólvagyok??? --- Arról beszélt.

És akkor leesett. Féltettek engem. Féltek, hogy meggyógyulok-e. Féltek, hogy megmaradok-e. És nem ez a pláne. Hanem, hogy én egy percig sem féltem. Amikor a doki azt mondta a kórházból való hazaengedésem napján,h lehet hogy agydaganat okozta a bevérzést és el kell még végezni néhány vizsgálatot, akkor meglepődtem. És aztán itthon csak egyetlen embernek mondtam el (anyámék benn voltak a dokinál, nekik nem kellett). És még aznap este arra gondoltam az ágyamban feküdve, hogy ha kiderül,h daganat, én akkoris befejezem az egyetemet csak közben olyanokat is megcsinálok, amiket a következmények miatt amúgy nem mernék. És aztán nem gondoltam többet rá. Nem akartam rágondolni. Csak elmentem a vizsgálatokra és pont.

Anyámék azt látták, hogy meghalhatok. Én a lehetőséget láttam,h bátrabb lehetek. Nem félek meghalni. Élni jobban félek.