Holdvilág

Kimondottan utálom az anyák napját. Kimondottan utálom, hogy anyám milyen felhajtást képes csinálni belőle. Kimondottan utálom, hogy kötelezően hálát kell adnom azért, hogy a világra szültek, holott én nem kértem ezt, ez nem az én döntésem volt.

L sosem felejt el anyák napján felköszönteni, amióta fel tudja fogni a kis eszével, hogy mire való ez az ünnep. Sőt, többször hívott már el az óvodai/iskolai ünnepségre is - az más kérdés, hogy az anyja kijelentette, hogy meg ne merészeljek ott jelenni, mivel ezek az ünnepségek az _ÉDESANYÁKNAK_ szólnak. Bekaphatja.

Amióta két éve fültanúja voltam, hogy hogyan viselkedik az anyáknapjával kapcsolatban, azóta tudom, hogy ezt a meccset már rég elbukta. Covid volt, L nálunk töltötte a hétvégét. Megbeszéltük, hogy mindenképpen felhívja azért majd Tm-t, hogy felköszöntse. Emlékszem, engem reggel egy maga készítette kis képeslappal ébresztett, rajz volt rajta és ákombákom írás, hogy boldoganyáknapját. Nagyon meghatódtam. :) Mondta, hogy az anyjának is szeretne rajzolni valamit, én meg buzdítottam, hogy csinálja, biztosan nagyon fog örülni neki. Aztán délután skype-oltak és L büszkén mutatta az anyjának a rajzot amit készített. Mire az anyja elkezdte fullba kritizálni, hogy "csak ennyi?", "virágot miért nem rajzoltál?" stb. Még hallgatni is rossz volt...

Aztán tegnap reggel is kis kedves cetlivel várt L, amin szép írással, szívecskével ott volt, hogy boldog anyák napját. Anyám és nagymamám is kapott egyet-egyet. Este pedig felhívhatta az anyját, hogy őt is megköszöntse. Nagyon rövid telefon volt, csodálkoztunk is. Aztán mikor hozta le a szennyesét, láttam rajta, hogy lógatja az orrát. Kiderült, hogy az anyja nem engedte, hogy elmondja azt a verset, amit az ünnepségre megtanult, helyette azt kérte (!), hogy az orgonaágát énekelje el a gyerek. L viszont nem énekelt, mert nem akarta felébreszteni az öccsét, erre az anyja mondta, hogy akkor ennyi. Teljesen össze volt törve szegény gyerek. Hiába ajánlottam fel, hogy hívjuk vissza az anyját és énekelje el neki nyugodtan a dalt a nappaliból, már nem akarta.

Tm tiszta idióta. A hülye külsőségek meg a kirakat számít. A hamis elvárásaitól és álomképeitől nem látja, hogy a saját gyereke amúgy mennyire rajong érte, mennyire szereti és mennyire meg akar neki felelni. Én is megéltem ezt anyám részéről, csak én ennyi idősen már sokkal dacosabb voltam. Akart a franc már pedálozni.

Ma is utálom az anyák napját. Egyetlen gyerek sem kérte, hogy megszülethessen. Én kértem, hogy megszülhessem. Hogy szerethessem. Hogy nevelhessem. Hogy nézhessem. Hogy létezzen.

Tulajdonképpen én vagyok hálás őérte. Mindkettőjükért. És ez így van jól.

Minden évben eljön az anyák napja, és én rendre kényelmetlenül érzem magam miatta. Általában nem tudok sem hálás, sem szeretetteli lenni, inkább kínos kötelesség az egész. Olyanokért kellene hálatelt szívvel vezekelnem, amiket nem kértem, és amiket anyám önként vállalt mikor úgy döntött, hogy nem vetet el.

Sosem volt jó viszony közöttünk, sosem találtuk a közös hangot. Nem volt közös témánk, nagyon különbözően láttuk a világot, a hasonló temperamentumunk pedig még azt is ellehetetlenítette, hogy legyintsünk a másik faszságaira.

Nem én voltam a jó kislánya, nem tudtam olyan lenni, amilyet elképzelt magának a várakozás 9 hónapja alatt. Erre ott volt és ott van most is a húgom. Nem tudtam a barátnője sem lenni, ahhoz túlságosan is különbözőek vagyunk (meghát szerintem egy gyereknek az anyja ne a barátja legyen, hanem az anyja).

Harminc éven át nem tudtunk mit kezdeni egymással. Aztán valami megváltozott. Vagy valamik.

Időben nagyjából egybeesett a válásom bejelentése a szüleim felé, illetve anyámnak az az érzelmi mélypontja, amit már nem tudott elmaszatolni ő sem. Talán nem volt egymástól teljesen független a két esemény, talán csak véletlen volt, de mikor nekem a legnagyobb igényem volt a szüleim felől a megértésre, anyám akkor lépett az önismeretnek egy olyan lépcsőjére, amin eddig még sosem járt -- és terápiára ment.

Azt gondoltam, hogy majd megint megkapom az önváddal elfedett hibáztatást, hogy nem az a gyerek vagyok, akit elképzeltek -- de tévedtem. Anyám vagy nem szólt semmit, vagy csupán néhány felületes mondatban a támogatásáról biztosított. Nem volt nagyon támogató, de legalább vádló sem. És innen már lehetett az egymáshoz való kapcsolódás irányába lépni.

Pár hónappal később már tudott kíváncsi lenni is. És tette ezt úgy, hogy életünkben először nem éreztem, hogy elvárásai vannak felém. Egyszerűen csak meg akart ismerni. Végre. Engem. Az életem. Azt, hogy hogyan rakom össze magam újra. Hogy mi mozgat, mit szeretnék, kit szeretek, hogyan csinálom.

És csodálatos módon ez azóta is tart. Támogat engem úgy, ahogy mindig szerettem volna. Harminc év és egy mindkettőnk számára komoly válság kellett ahhoz, hogy leromboljuk az egymás ellen felépített falak legnagyobb részét. Nem állítom, hogy mostmár legjobb barátok vagyunk, vagy hogy elmúlt az égbekiáltó különbözőségünk. Inkább csak mindketten eljutottunk oda, hogy a másikat tisztelve, személyét tiszteletben tartva próbáljunk közeledni.

Büszke vagyok magunkra.

Kedves Anya!

Nekem valahogy sose volt könnyű veled. A kedvenc gyerekkori anekdotáim, amikkel apa szokott traktálni minket, mind arról szólnak, hogy nekem nem te vagy a támaszom. Hogy mi valahogy nem értjük meg egymást igazán.

Van néhány meghatározó emlékem rólad. Például amikor gúnyolódtál a gyermeki csacsiságomon. Amikor pofon ütöttél. Amikor napokig nem szóltál hozzám, hogy megbüntess. Amikor azt mondtad, hogy nálam önzőbb embert nem ismersz. Amikor azt mondtam neked, hogy "nem akarom, hogy a barátnőm legyél, azt akarom, hogy az anyám legyél".

Megbüntettél. Fájt. Biztos vagyok benne, hogy számtalanszor okoztam neked énis fájdalmat. Már sajnálom. Nem akarok kegyetlen lenni. És nem akarok olyan lenni, mint amilyen te voltál velem.

Évekig rettegtem attól, hogy nehogy gyerekem legyen. Két okból: egyrészt úgy gondoltam, hogy kitagadnál a családból, másrészt nem akartam anya lenni, mert nem akarom úgy csinálni, ahogy te csináltad.

Pedig sok dolgot jól csináltál. Már látom, hogy van mit eltanulni tőled.

Azt hiszem, a mi kapcsolatunk már mindig ilyen ambivalens lesz. Senki sem tud úgy megnyugtatni, mint te. Ha valami igazán aggaszt, és rá tudom venni magam, hogy elmondjam neked, akkor a te szavaid mindig megnyugtatnak. Nyilván kerülöm az efféle helyzeteket.

Én más anya szeretnék lenni. Olyan, aki nem nyomást gyakorol a gyerekére, hanem támasz számára. Akiben megbízhat, és aki ezt ki is tudja fejezni. Aki elfogadó. Aki mindig kész nevetni. Aki engedi hibázni a gyerekét.

Aki mindig megbocsát. Azonnal.

Bemutatom a blog szereplőit, nem fontossági sorrendben és valószínűleg a teljesség igénye nélkül.

M.
Csodálatos barátom. Bikanyakú, négerorrú, legjobb humorú. Aki úgy szeret, ahogy vagyok.

A.
Legeslegrégebbi legjobb barátnőm. Már az ovi óta. Meg a zsenik szakkörében. Meg a gimiben. És azóta is, mindig. Aki tényleg betartotta, hogy mi mindig barátok leszünk, és ezért nagyon szeretem.

G. barátnőm
Együtt sakkoztunk és megvigasztaltam, mikor a táborban sírt. Azóta töretlenül barátnőm. Szőke.

T.
Barátom. Mindig tudja, hogy mit akarnak hallani a lányok. Rendszerint azt mondja nekik. A vesémbe lát.

E.
Fiatal barátnőm, aki T. kedvese. Csajos bulik emlékei kísérnek minket.

G. barátom
Úgy barátkoztunk össze, hogy egymás mellett ültünk a buszon. Nagyon jókat lehet ám vele beszélgetni. Nagyon. És sose fogadok szót neki, de azért szeret.

Sehi
Van benne valami egyszerre melankolikus és végtelenül vidám. Igazi femme fatale. Kreatív. Az egyik legszebb lány, akit ismerek.

Gy.
Exem. Fura. :)

Nyanyett
Egyetemi barátnőm a gólyatábor óta. Nagyon különbözőek vagyunk és mégis. Ha Pestre költözünk, jó lesz, hogy ő már ott van.

Ofélia
Laktunk együtt az egyetem alatt, azóta közeli barátnőm. Ő a tipikus példa arra, hogy kicsi a bors, de erős.

D.
Tesókám. Nincs, aki nála jobban ismerne.

Anyám
Eszméletlen finomakat főz, és rendszerint akkor telefonál, mikor vacsorázok.

Apám
Szeretnék hasonlítani rá.

Papikám
Apai nagyapám. Kislánykoromban azt gondoltam, ő a világ legokosabb embere. Tulajdonképpen igazam volt.

Szupernagyim
Apai nagymamám. Humor és végtelen türelem jellemzi. Ő a család lelke.

Gonoszmáté
Gonosz velem, ezért amikor kedves, az ünnepnap.

P.
Szerelmem, kedvesem, párom, lelki társam, másik felem, kuktám, macskám, aki a zuhanyrózsát tartja miközben hajat mosok, hogy ne fázzak.

Ja igen, és én:
ithil

Én még sose örültem így a decembernek. Mostmár jöhet a tél. Tárt karokkal várom az öt fok alatti hőmérsékletet, a havazást és a karácsonyi őrületet. Ha lenne rá lehetőség ebben az albiban, akkor már ki lenne függesztve az a nagyon kis szupi adventi naptár, amit még D.-val vettem Paderbornban. Így marad a mikulás-várás, és a karácsonyfánk tervezgetése. Idén ugyanis lesz saját kis fánk. Még nem tudjuk, hogy cserepes vagy vágott fenyő. Nekem igazából utóbbi adná meg az igazi hangulatot, mert otthon is mindig olyan van. De majd kitaláljuk.

Lesznek saját díszeink is. Már tavaly kaptunk párat Nenétől meg Nyanyettől, de még veszünk meg készítünk hozzájuk. És persze elkezdődhet a nagyüzemi ajándék-láz is. Mondtam P.-nek, hogy kicsit hamarabb díszítsük fel itthon a fát, meg csináljunk karácsonyi hangulatot, mert az ünnepeket igazából majd a szüleinkkel meg a nagycsaláddal töltjük. Már csak mamáék miatt is. Meg mert még sose karácsonyoztam máshogy és nagyon fura lenne. És mert anyám halálosan megsértődne. Meg Papikám is. És apámnak is nagyon hiányoznék.

Üröm az örömben, hogy vége a "no shave November"-nek és P. leborotválta a szuperszexi arcszőrzetét.

Akartam már mesélni, hogy milyen piszok szerencsés vagyok. Kezdjük ott, hogy tervezett gyerek voltam, kedves szüleim már nagyon várták, hogy legyek, és egészen egészséges voltam. Mondjuk Anyám kicsit aggódott az elején, úgyhogy éjszakákat virrasztott az ágyam mellett azt nézve, lélegzem-e.

Van nekem továbbá Tesókám. Kicsi köztünk a korkülönbség, együtt nőttünk fel, és most telt el a leghosszabb idő, hogy nem laktunk együtt. Nem hiszem, hogy van ember, aki nála jobban ismer. Gyerekként mindig azt kívántam, hogy bárcsak a fejébe láthatnék - ma már tudom, hogy egy kicsit mindig odaláttam. :)

Most jönnek azok a részek, amik már nem számítanak manapság olyan szokványosnak. A szüleim nem váltak el. Lassan 30 éve házasok, szerintem elég boldogok is. Szeretnek minket, és ezt rendszeresen ki is mutatják. Támogatásuk megnyilvánul érzelmiekben, és ha kérjük, akkor erejük szerint akár anyagiakban is. Élnek tovább a nagyszüleim is, mind a négy. Nagyon szeretnek minket, ha tudnak, akkor eljönnek a családi ünnepeken - apai nagyszüleim pl. több, mint 20 éve mindig velünk töltik a szentestét. Szupernagyim amúgy is nagyon szuper: fiatal és fiatalos nagymama, aki töretlen humorérzékkel gondoskodik Papikámról.

És még tudom fokozni. Apám testvérének és a férjének részben ugyanaz a baráti köre, mint Anyáméknak, így lehet az, hogy van 4 család, akik rendszeresen összejárnak (kb. 2-3 hetente) valamelyiküknél főzni, beszélgetni. Anyám öccse és a felesége a keresztszüleim. Az uncsimékkal együtt nőttünk fel, nagyon sokat játszottunk gyerekként. Anya minden nap felhívja keresztanyámat.

Ezen kívül szoros még a családi kapcsolat Szupernagyim öccsének özvegyével, aki harmadik nagymamánk, illetve az ő gyerekével és annak családjával. A másoduncsim olyan, mintha elsőfokú unokatestvérem lenne. Úgy is szoros a családi kapocs, hogy ők többszáz kilométerre laknak.

Amúgy ezen kívül is tök sok dolog miatt érezhetem magam szerencsésnek. Elsősorban P. miatt. Aztán a barátaim miatt, akik vannak szép számmal és elviselik/megértik a hülyeségeimet. És egész eddigi életemben azt csinálhattam, amit szeretek és élvezek. Én már elmondhatom, hogy volt 25 jó évem. :)

Mikor én wellnesseltem eddigi pályafutásom során, akkor csak két dolog volt igazán szar: hogy nem lehetett hosszú napokig leszállni az ágyról, illetve a trombózis azért eléggé fájt is.

A fene se gondolta, hogy ápolni valakit, várni a műtétre, a műtét végére, ülni az ágya mellett, várni, hogy enyhíthetsz-e valahogy a szenvedésén, hogy ez ilyen piszkosul kimerítő dolog. És a legrosszabb az egészben az, hogy igazából nem tudsz segíteni. Hiába viszel be fél kiló banánt vagy száz liter ásványvizet, attól nem engedik haza hamarabb, nem tudod elmulasztani a fájdalmát.

Ezúton szeretném gyorsan megragadni az alkalmat, hogy köszönetet mondjak azoknak, akik rólam gondoskodtak, meglátogattak. Az agyvérzésem idejéből Gabeszt illeti a legnagyobb köszönet. Bárhol is legyen most, irtó hálás vagyok, hogy ápolt abban a két hétben és az azt követő otthoni lábadozás alatt.

A trombózisom ápolásában a legnagyobb köszönet Apát illeti. Nélküle fogalmam sincs, hogy mennyivel lett volna rosszabb, de már látom, hogy neki se volt könnyű. Ezer köszönet érte, hogy minden nap bejött legalább háromszor, cserélte az ágytálat, megmosdatott, hozott amit csak kívántam. Köszönet még T.-nek, aki minden nap jött a Hegyalja kezdetéig, onnan pedig minden nap felhívott, hogy hiányoljon. :) Igazából még mások is jöttek, némelyek többször, ők is megérdemlik a hálát, úgyhogy nagy ölelés még: Gy.-nek, Anyának, doktor Petinek és mindenkinek, aki akár egyszer is gondolt rám (szerencsére a sort még hosszan lehetne folytatni, a tökéletes életemhez hozzátartozik, hogy összetartó családom, kedves rokonaim és sok barátom van, akik meglátogattak a kórházban vagy utána otthon).

P.-t ápolni csak azért nagyon nehéz, mert nagyon fáj neki és bármit csinálok, nem tudom elmulasztani. Csak olyan gyógypuszikat tudok adni, amik az én lelkemet is alig nyugtatják meg, az ő fájdalmán meg vajmi keveset enyhítenek. Most alszik, én meg örülök, hogy el lehetett hozni a kórházból - még akkor is, ha most még csak a szülei házáig jutottunk, mert tovább nem bírt menni. Megyek is, kiosonok a konyhába, hogy még véletlenül se keltsem fel a pötyögésemmel.

(És nem utolsó sorban nagy köszönet E.-nek és T.-nek, hogy jöttek látogatóba az elmúlt pár napban - örök hála)

Soha nem akarom azért hibáztatni a gyerekem, mert nem látogatja meg öreg szüleit miután kirepült a családi fészekből. És pont.

Apám ráébresztett egy érdekes dologra, ami nekem még eszembe sem jutott. Nem részletezném, hogy pontosan hogy jutottunk idáig az eszmefuttatásban, de apám közölte, hogy bizony én már sokkal keményebb helyzetből is kimásztam, mint ez a mostani, sőt, sokkal keményebben viseltem a dolgot.

Néztem rá nagy kerek és értetlen szemekkel. Ő most komolyan a 4 évvel ezelőtti agyvérzésemről beszél, ami azóta tünetmentes és köszjólvagyok??? --- Arról beszélt.

És akkor leesett. Féltettek engem. Féltek, hogy meggyógyulok-e. Féltek, hogy megmaradok-e. És nem ez a pláne. Hanem, hogy én egy percig sem féltem. Amikor a doki azt mondta a kórházból való hazaengedésem napján,h lehet hogy agydaganat okozta a bevérzést és el kell még végezni néhány vizsgálatot, akkor meglepődtem. És aztán itthon csak egyetlen embernek mondtam el (anyámék benn voltak a dokinál, nekik nem kellett). És még aznap este arra gondoltam az ágyamban feküdve, hogy ha kiderül,h daganat, én akkoris befejezem az egyetemet csak közben olyanokat is megcsinálok, amiket a következmények miatt amúgy nem mernék. És aztán nem gondoltam többet rá. Nem akartam rágondolni. Csak elmentem a vizsgálatokra és pont.

Anyámék azt látták, hogy meghalhatok. Én a lehetőséget láttam,h bátrabb lehetek. Nem félek meghalni. Élni jobban félek.

Anyámmal otthon zabot hegyezni egész nyáron egy rémálom lenne.

Anyámmal dolgozni a táborban -- nagyon-nagyon szeretném.