Holdvilág

Nem volt még rá precedens, hogy ennyire elhúzódott volna ez az írás, de 2019 és 2020 fordulója eléggé rendhagyóra sikerült, tekintve hogy rémesen beteg voltam. Este hat után már csak nyöszörögve fetrengtem, és csak azért bírtam ki éjfélig, mert pizsomában, paplan alatt feküdtem.

2019 sok tekintetben volt megpróbáltatásokban gazdag év. De ha visszatekintek, akkor nem a gyerekneveléssel kapcsolatos konfliktusok vagy a családi nehézségek jutnak eszembe, hanem az, hogy végül sikerült egy nagyon szimpatikus munkahelyen elhelyezkednem, illetve az, hogy mit küzdöttünk azért, hogy ma ott tartsunk, ahol. Lássuk mi valósult meg a terveimből:

-- A nyelvvizsgára még nem került sor, de időmtől és motiváltságomtól telően továbbra is szorgalmasan tanultam a spanyolt. Örömmel töltenek el az órák, és nagyon szeretem csinálni. Nem is a nyelvvizsga motivál, inkább a tanulás és a latin kultúra maga.

-- Meh, ez a sport dolog valahogy most sem sikerült.

-- A munkáról már szót ejtettem, ez komoly sikere volt ennek az évnek. Nagyon elégedett vagyok a munkahelyemmel, kedvelem a kollégáimat, szívesen megyek be, és amennyire csak lehet, low levelen tartom a stressz szintem.

-- A társasjáték még nem készült el, de nem adtam fel.

-- Ó igen, tánc! :) Beiratkoztunk tangózni, és annak ellenére (vagy épp azért :D), hogy minden órán összebalhézunk, mégis imádom. Mert sokat tanulok magamról, magunkról, az egymásra hangolódásról és az együttműködésről.

-- Azt hiszem, kicsit lazábban tudtam venni ezt az "anyaság" dolgot is. Sokat fejlődött az agressziókezelésem is, még ha nem is tökéletes ma sem. De minden nap nagyon igyekszem.

Amire még 2019-ből szívesen emlékszek vissza, az a rengeteg elolvasott könyv. Ez az olvasás éve volt - végre. :) De jó volt a nyaralás, a szülőknél "nyaralás", a hatalmas 12 órás társasjátéknapok, és minden perc, amit SirM-mel, a családommal és a barátaimmal tölthettem.

-------------------------------------------------------------------------------

Hogy mit várok, tervezek 2020-ra? Szerintem ez életem egyik legnehezebb kérdése. Én nagyon félek még csak elképzelni is. Még soha nem burkolózott ennyire ködbe a jövő és soha nem rejtegetett egyetlen év ennyiféle lehetőséget magában. Ígéretek, tervek helyett most inkább csak annyit próbálok, hogy engedve a grafomániámnak, az idén szorgosabban fogom dokumentálni az életünket.

Boldog 2020-at mindenkinek!

Na, túl vagyok egy újabb mozgalmas éven. Kissé extrémen indult, tekintve, hogy a tavalyi szilvesztert két bögre tea és egy halom doboz és zsák társaságában töltöttük a kanapénkon egy üres és félkész lakásban. Mondjuk legalább vettünk két wc deszkát a tescóban, amiknek így ma van a születésnapjuk. :D

Viszont végre kész a lakás. Vannak benne bútorok, képek a falon, könyvek a polcokon. Már asztalunk és székeink is vannak. Vendégeket tudtunk hívni, akiket le tudunk ültetni a kanapéra. Főzhetek a konyhában, ahol elférek, és ahol a spájzban elférnek a befőttek is. Komolyan, mint egy otthon! :)

Ééééééés van CICU! <3
Örökbe fogadtuk Menyus és Raven egykori cicáját, akinek új otthonra volt szüksége. A kis fekete démon pedig jött, és mindenkinek meghódította a szívét. Purrog, nyávog és a lábunknál alszik. Szupercuki.

Az idei évre csak három célom volt, amikből végülis kettőt sikerült megvalósítani, ami nem is olyan rossz arány.

Végigcsináltam a sulit, ami elég kemény volt, de amit nagyon-nagyon élveztem. Tök jó volt tanulni! Úgy éreztem, hogy végre tudom, hogy mit kell csinálnom és képes is vagyok rá. A legjobb eredménnyel végeztem. :)

Mondjuk utána sikerült rosszul leszállnom a kanapéról és összehoznom egy porcleválást, ami hazavágta a közös nyaralásunkat. Nem egészen úgy sikerült így a nyár, ahogy terveztem.

Ebben az évben a legtöbb dolog nem éppen úgy sikerült, ahogy elterveztem. Például egyáltalán nem sportoltam, ha leszámítom a műtét utáni gyógytornát. És a munka dolog sem úgy alakult, ahogy reméltem.

Peru viszont... Ahhhh... Hát Peru csodálatos volt. Felülmúlta minden elképzelésemet. Csodálatosan bátrak voltunk, hogy bele mertünk vágni. Aztán még szuperebbek, hogy nem szerveztük túl a dolgot, hanem spontának voltunk és lazák. Imádtam Dél-Amerikát, és baromi jó utazás volt. :)

-----------------------------------------

És akkor most a tervek 2019-re.

-- Peru kedvet csinált ahhoz, hogy újra nekivágjak a spanyolnak, és most nem adom fel. 2019-ben nekiugrok a nyelvvizsgának is, hogy mikor újra elutazok Latin-Amerikába, akkor még autentikusabban élvezhessem. (nem mellesleg ezzel a bakancslistámon is kipipálnék egy tételt)

-- Sport, és most t_é_ny_l_e_g. Azt hiszem, ezzel az évvel a kellő motivációt is megkapom hozzá. És szerencsére SirM is partner ebben, úgyhogy ketten talán könnyebb lesz betartani.

-- Munka.

-- Megcsináljuk a társasjátékunkat.

-- Újra táncolni fogok. :)

-- Lazább pótanyu leszek.

Boldog 2019-et mindenkinek! :)

Épp az imént olvastam ezt a cikket. Dióhéjban arról szól, hogy az Y generációsoknak (mai huszonévesek) mennyire nehéz elhelyezkedniük a munkaerőpiacon, hiszen ma már nem úgy működik az élet, mint a szüleik idejében, amikor bármit tanultál, utána rögtön lett állásod, ahol nyugdíjig eldolgozhatsz.

A cikk szerzője leírja, hogy ő maga milyen stációkon ment keresztül, mennyire kilátástalan a helyzete, hiszen a szakmájában csak fizetetlen gyakornoki állásokat ajánlanak neki, míg más munkákhoz túlképzettnek tartják a diplomájával és ezért küldik el.

Szögezzük le már az elején, hogy én sosem voltam igazán ebben a helyzetben. Tiszta sor, hogy énis fizetetlen gyakornokként kezdtem a pályámat, de nekem akkor még ott volt a phd ösztöndíj. Aztán amikor úgy döntöttem, hogy nem ez az én utam, hogy nem az akadémiai szféra és nem is az adatbányászat, akkor váltottam.

Szakmát váltani nem lehet csak úgy. Az új szakmát ki kell tanulni. És ez nem egy néhány hónapos online tanfolyam. Viszont kezdetnek az is jó. Aztán jöhetett a nem túl fényesen, de legalább valamennyire fizetett gyakornoki állás. Ez már elég ugródeszka volt ahhoz, hogy egy évvel később egészen tisztességes fizetésért kapjak teljes, határozatlan idejű munkát, ahol tovább fejlődhetek.

Két dologról azonban szót kell ejteni. Az egyik nagyon fontos, hogy a fizetés nélküli időszakban, amikor online tanfolyamokat végeztem és önmagam képeztem, akkor sem maradtam anyagi támogatás nélkül. Ha ez nincs, akkor bizonyára sokkal rögösebb, ha nem egyenesen lehetetlen lett volna a szakmai váltás. Ebből a szempontból nagyon szerencsésnek mondhatom magam, és hálás vagyok ezért.

A másik dolog rajtam múlott. Mikor úgy ítéltem meg, hogy azon a területen, amit nyolc (!) évig az egyetemen tanultam, nem fogok tudni boldogulni, akkor váltottam. És nem derogált újra tanulni, újrakezdeni mindent. Nem derogált közel 30 évesen gyakornoknak lenni, aztán juniornak. Ezek csak lépések a cél felé.

Még most is abban a fázisban vagyok, akinek rengeteget kell tanulnia akár munkaidőn túl is, hogy megtarthassa az állását, hogy jobb lehessen. Soha fel sem merült bennem, hogy én már eleget tanultam, nekem nincs már ehhez kedvem. Néha persze vannak rosszabb napok, amikor tényleg nincs kedv, de a józan ész azt diktálja, hogy tanulás nélkül nem fogok érteni semmihez. Aki pedig nem ért semmihez, az nem boldogul.

Én a cikk írójának is csak azt tudnám tanácsolni, hogy gondolja át, hogy mi az, amit szívesen csinálna, és képezze magát abba az irányba tovább. Nincs megállás, nem lehet az egyetem után hátra dőlni. Ha jobban megnézi, valójában a szülei is nagyon sokat tanultak még a szakmájukról, csak ők abban a szerencsés helyzetben esetleg, hogy egy fix munkahely biztonságában. Részt vehettek továbbképzéseken, expókon, tanultak a tapasztaltabb kollégáktól, új feladatkörökbe kerültek és így tovább.

Ha az ember eljut eddig a felismerésig, akkor talán már könnyebben lépi meg a következő lépcsőt. Én kívánok ehhez elsősorban kitartást és szorgalmat. A többit már ezek is meghozzák.

Szerencsére ma már szombat van, ami határozottan azt jelenti, hogy a pénteken túl vagyok. Nem volt annyira fényes nap, pedig voltak jó részei.

Kezdődött azzal, hogy egész délelőtt szoptunk egy site átköltöztetésével, aztán kiderült, hogy oltári hibát követtem el én, és ha nem hibázok, akkor több órát spórolunk meg. Délután pedig kettőnk nem emlékezése, figyelmetlensége kellett ahhoz, hogy újabb részét (egy napos munkámat) barmoljuk szét ugyanennek az oldalnak, amit a jövőhéten át szeretnénk adni. Szóval csodásan rémesen nem voltam a topon.

Kimondhatatlanul le tud meríteni a stressz. Negyed nyolckor álltam fel az irodában, hogy hazatoljam a seggem. És nem én voltam az utolsó, aki eljött. És akkor még nem is tudtam, hogy mi vár rám itthon.

Már a telefonba mondta Tepi, hogy a cicu hányt, de akkor még nem tulajdonítottam nagy jelentőséget neki. A macskák néha hányak egy kicsit a szőr miatt. De mire hazaértem, addigra még kétszer hányt, majd kihúzta a szálat a harisnyámból (nem az én napom volt, na), és mire átöltöztem, látványosan rosszabbul lett. Szóval visszaöltözés, majd az intenzíven méltatlankodó jószág hordozóba terelése és irány az állatkórház.

Aszja végignyávogta az egész utat, majd a váróba lépve bekussolt, és onnantól kezdve meg se nyekkent egészen addig, míg ki nem vittük újra a kocsiba. Aki hallotta már a macskánkat, az tudja, hogy a csend a legrosszabb jel (mintha én kussolnék).

Egy darabig egyedül vártunk arra, hogy megvizsgálják (közben két páciens távozott az aggódó gazdikkal), aztán érkezett egy idősebb hölgy egy fehér kutyussal az ölében. Nagyon ölelte és folyamatosan csitítóan beszélt hozzá. Látszott, hogy rémesen aggódik a kutyi miatt. Aztán jött még egy fiatalabb szőke nő egy másik kutyával. Ő pórázon jött, de sokkal betegebbnek látszott, mint bárki más a rendelőben. Remegett az egész teste, nem tudott megülni és a székletét se tudta tartani. A nő elmondta, hogy nemis az övé a kutyus, hanem a kerekes székes barátnője hívta fel zokogva, hogy hozza már el az állatorvoshoz.

Szóval nem volt épp megnyugtató a környezet. Eszembe is jutott, hogy lehet, hogy itt a jószágok még némi extra betegséget is összeszedhetnek a váróban. Aztán fél 10 körül behívtak minket, megvizsgálták a cicut, kapott egy hányáscsillapítót, és mondta az amúgy nagyon kedves doktornő, hogy valószínűleg evett valamit (szobanövényt?) és attól beteg, de ha nem megy a hasa, akkor nem lesz baj. Figyeljük az állapotát.

Rendesen aggódtunk a kis cirmos segge miatt. Mikor hazajöttünk, egyből bemászott az ágy alá és ki se dugta a bajszát. Mikor hajnal 3-kor kimentem pisilni, akkor már legalább kijött az ágy alól. Aztán egyszercsak arra ébredtem, hogy ott purrog a tenyeremben.

Most megfigyelés alatt tartjuk, de úgy tűnik, jobban van. Azóta nem volt semmi esemény. Csak purrog meg beszélget meg bújik. Mint rendesen.

Lehet hogy azért, mert már elmúlt a péntek. :)

Ma megkeresett az első HR-es LinkedIn-en egy nem is rossz ajánlattal. :)

1. Egyáltalán nem egyszerű párhuzamosan több projekten dolgozni. Nem ártana kicsit nagyobb precizitással dokumentálnom, hogy épp miben mit hogyan módosítottam. Extra nehezítés, ha valaki másnak kell a kódján (és bejáratott struktúráján) dolgozni, miközben ő elérhetetlen, de te legyél gyors és pontos és hatékony.

2. Pánikolok. Még mindig. Pedig ha van időm megszervezni, nyugiba átnézni, akkor hatékonyan és egész jól tudom venni az akadályokat.

3. Jobban kéne tudni angolul. Mondjuk nem csak nekem, hanem a feletteseim egy részének is.

4. Nincs egy professzionális kép rólam, ami kimehetne LinkedInre. Mondjuk ezen nem kéne meglepődnöm.

5. Tanulom emésztgetni, hogy a kudarc is a meló része tud lenni.

Sosem értettem, hogy miért vannak egyesek úgy hasra esve a francia nyelvtől. Hogy mennyire romantikus meg szexi! Együtt dolgozok egy halom franciával, de én még egyáltalán nem hallottam szexinek amikor beszélnek. Viszont a francia akcentust már angolul és magyarul is mérföldekről kiszúrom (btw egyáltalán nem raccsolnak magyarul, sőt igencsak pörgetik az "r"-t --- strrrrandtáska).

Aztán ma kaptam skype-on egy üzenetet a nagyfőnöktől:

[3:47:40 PM] J: Hi Mademoiselle

--- hát ezen nem tudtam nem elolvadni :D

Én nem tudom, hogy mit jelent pontosan felnőni, vagy élni. Hogy tényleg vannak-e ezek a nagy szavak. De újabban minden napom egy kis rádöbbenés is.

Hogy nem számít, hogy egyedül megyek-e végig az utamon. Hogy bizonyos értelemben mindig egyedül leszek, és hogy ebben semmi félelmetes nincsen.

Egész életemben féltem attól, hogy egyedül maradok. De valahol útközben rájöttem, hogy nem számít. Hogy bármi történjen, megtalálom magam a rendszerben. Ha kell, megcsinálom magamnak a rendszert. Megtalálom az örömöm. Ez nem azt jelenti, hogy mindig rózsaszín boldogságom lesz. Inkább azt, hogy nem esem kétségbe és keresek olyat, aminek örülhetek. Lettlégyen az bármilyen apró kis faszság. Hogy nem számít, hogy van-e társam, mert bizonyos szempontból magam vagyok az utamon. Vannak helyek, ahova nem jöhet velem senki. És elég erős vagyok ehhez. És elég boldog is. Már nem félek.

***

Még napokkal ezelőtt írtam ezt. Ma reggel meg úgy keltem, hogy képtelen vagyok egyedül bármit is elérni. Hogy segítség nélkül nem tudok helytállni a munkahelyemen. Hogy egyáltalán nem leszek képes elérni a kitűzött célomat. Tudom, mehet az apró a befőttes üvegbe. Ment is.

Jó lenne megint azt érezni, hogy fog ez menni. Ha kell, egyedül is.

Még mindig nem tudom elhinni. Teljes képtelenség. Az események annyira gyorsan történnek velem. Mindenkinek ilyen az élete? Hogy egyik pillanatban még így, a másikban már amúgy?

Munkát kaptam. Én. A teljesen tapasztalatlan. Ámde nagyon lelkes. Megkaptam életem első igazi IT melóját. A bölcsészlányból ITkitty lett.

Az evolúció következő lépése az ITcat, a végső cél pedig egy olyan névjegykártya, amin a PHP Goddess áll a nevem alatt.

Ja, és megvettem a pulcsit --- Btch pls :P