Holdvilág

Lehet, hogy másnak is vannak ilyen barátai, nekem most a Zőccség esküvőjén jutott eszembe, hogy nekem nem is egy. Mármint olyan barátok, akikről az ember nem tudná pontosan megmondani, hogy hogy is kerültek az életébe és honnan ez a bizalom. És most nem arról beszélek, hogy én bíznék bennük olyan érthetetlenül, hanem arról, hogy ők bennem.

Na lássuk konkrétabban. Akiken szilárdan érzem ezt a furcsa kezdeti kötődést, azok között két lány és két fiú van. Mindannyiukat az egyetemen ismertem meg.

Az egyikük Kató. A csoporttársaim nagyrésze (akik egy kicsit is ismerték vagy jártak vele közös órára), ki nem állhatta őt. Én nem ismertem egészen adddig, amíg egy tanulmányi úton egymás mögé nem kerültünk a buszon. Hazafelé végig egy műveltségi játékot játszottunk néhány másik diákkal meg oktatóval (holtversenyben első lettem :P, de most nyilván nem ez a lényeg, csak eszembe jutott). Vicces út volt. Na Kató azután ahányszor véletlenül összefutottunk az egyetemen, annyiszor üdvözölt lelkesen, beszédbe elegyedett velem, a többi meg történelem. Mindig határtalanul örült, csupa szuperlatívuszban beszélt rólam (mondjuk ez most is így van), és mivel úgy alakult,h sok időt töltöttünk együtt, nagyon jó barátnők lettünk.

Nene volt a másik lány. Elég antiszoc időszakomat éltem egy időben az egyetemen (mondjuk jobban belegondolva egy kicsit lehet, hogy végig antiszoc voltam a magam módján), nem ültem senki mellett az órákon, két óra között meg Gy.-val bandáztam. Aztán egyszercsak az egyik órán Nene odatelepedett mellém megkérdezve, hogy nem bánom-e. Nem igazán érdekelt, hogy ki ül mellettem, úgyh mondtam neki,h nem. Aztán minden órán mellém ült. Jött utánam, mint egy kis macska. És jó volt. Jó volt vele beszélgetni és hallgatni. Kár, hogy azóta nagyon másfelé sodort minket az élet.

A fiúk közül az egyik BP. Nem vagyok benne biztos, hogy konkrétan fel tudom idézni, hogy mikor és hol találkoztunk először. Annyira mélyen bizalmas viszonyt sem ápolunk, de ha találkozunk és beszélgetünk, akkor mindig azt érzem, hogy valahogy megbízik bennem és elismer engem.

És végül Dénes, aki kapcsán az egész dolog úgy eszembe jutott most. De azt pl. pontosan tudom, hogy vele egy kutatóházas hétvégén cimbiskedtem össze, amit úgy indítottunk, hogy kb. négyen megittunk egy üveg Zubrovkát és kegyetlenül bebasztunk már déután ötre. (Ekkor történt, hogy az üvegben található fűszálat a szemüvegem szárával pecáztam ki, meg hogy beleestünk Mikivel a székbe. Namindegy, szép és vicces emlékek, amiket csak azért írok le, hogy emlékezzek mindig.) Éjjel még ivókártyát is játszottunk. Én nem éreztem, hogy az ivócimboraságnál sokkal közelebb kerültünk volna, de ezután Dénes is mindig megállított pár szóra, kikérte (és kikéri a mai napig a véleményemet) bizonyos dolgokban, szívesen beszélget velem, és kíváncsi a nézőpontomra. Mondjuk aztán közelebb hozott minket a közös angolcsoport, és most jut eszembe, hogy BP is járt velünk egy darabig angolra. Lehet, hogy ezért a bizalom?

Néha tényleg nem értem, hogy miért vonzok bizonyos embereket, másokat meg a legnagyobb igyekezetem ellenére miért taszítok olyan rettenetesen.

Meg lehet ezt fejteni valahogy?

Vannak emberek az életemben, akik feltűntek egy bizonyos szerepben, majd egy nagyon radikálisan másikban kötöttek ki (nem írom, hogy végül, hiszen ezek után ki tudja, mi jön még). Eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lett volna, ha azokban a kezdeti pillanatokban valaki figyelmezteti őket, megsúgja nekik, hogy mi lesz később. Talán máshogy járnak az utjukon. Talán nem.

Ha valaki azt mondja a zsenik szakkörében A.-nak, hogy a lány, akit még az oviból ismer, nem csak a Schumacher iránti rajongásában és a zsenik közötti különcségében osztozik, hanem egy nap majd felkéri, hogy legyen tanú az esküvőjén.

Ha G. barátnőmnek valaki azt mondja azon a szigligeti táborozáson, hogy aki olyan lelkesen vigasztalgatja, az a kis csitri majd osztálytársa és szívbéli barátnője lesz a gimiben, és azután is.

Ha G. barátomnak valaki azt mondja a gimiben, hogy a lány az első padból, akivel éveken át alig beszélt vagy két szót, egyszer a legfőbb bizalmasai közt fogja számon tartani.

Ha Nyanyettnek még az elején megsúgják, hogy a gólyatábori egymás mellé sodródás egy nagyon-nagyon különböző ember barátságát fogja jelenteni.

Ha FK-nek valaki azt mondja, hogy az a jelentéktelen hallgató a harmadik padból, akinek jószívűségből megadta az ötöst, mert a többi el se jött javítani, na az a lány lesz hosszú évek múlva az egyik legjobb barátnője.

Ha Angoltancsinak előre megmondják, hogy az a kis klikk, akik olyan ellenségesen viselkedtek a bemutatásakor, azok lesznek a hozzá kerti partira menő, a magánéletüket a legapróbb fájdalmakig kibeszélő diákjai.

Ha Mkának megsúgja valaki, hogy az, akire olyan rémesen ráförmedt az első angolórák egyikén, és akit aztán hónapokig szekált, na az lesz a sógornője.

Ha Tepinek valaki azt mondja, hogy a lány, akivel ha Mka beszél, akkor mindig kizavarja a szobából, na az a lány lesz az ő felesége.

Ha VZ-nek valaki elmondja, hogy az az észre sem vett arc a hallgatóságból, az a később fel nem vett állásra jelentkező, na az a lány majd úgy fogja őt emlegetni, mint kedves barátai egyikét.

Ha B.-nak megsúgja valaki, hogy az a lány, aki folyton szúrkálja magát (és amitől ő rosszul van), azzal a lánnyal évekkel később hetente egyszer statisztika óra jelszóval (szigorúan tanulás után!) végtelen beszélgetéseket folytat majd a nagyerdőn.

Ha SirM-nek valaki még időben szól, hogy a kölyökpezsgős vodka felett érdeklődve bazsajgó csaj miatt fogja majd egyszer megszakítani a kapcsolatot a legjobb barátjával.

***

Ezek a számomra oly drága emberek talán még időben másmerre mentek volna. Vagy éppen nem. De legalább sejtésük lett volna arról, hogy mi vár rájuk. És választhattak volna. 

Már többször többféleképpen nekifutottam, hogy megírjam ezt a bejegyzést. Végül úgy döntöttem, nem részletezem túl a dolgot, egyszerűen csak kifejezem a hálámat. Mikor felmerül bennem, hogy megbántam-e az elmúlt éveket, elpazaroltam-e őket, akkor nagyrészt a megismert embereknek köszönhetően mondok inkább nemet. Közülük emelném ki most azt a néhányat, akiket az angolórákon ismertem meg.

Előszöris örök hála a két csodálatos tanárnak, akik elsősorban nem angolul tanítottak minket, hanem valami csodálatos érzékkel teremtettek közösséget, bizalmat, nevetést és értelmes beszélgetéseket.

Másrészt pedig köszönet azokért a csodálatos, érdekes, izgalmas, kedves emberekért, akikkel végigcsinálhattam. Mivel senki nem szerepel a valódi nevén a blogban, nem sok értelme lenne őket tételesen felsorolni. A legjobb, hogy bár már nincsenek közös óráink, a mai napig nem veszítettük el egymással a kapcsolatot. :)

Így messziről küldök most nekik egy nagy angolos ölelést.

B. (akinek ki kéne találnom egy olyan nevet, ami lefedi a nagyon extravagáns személyiségét) szerint mindenki neurotikus. Ma persze legfőképpen én. Hozzátenném, ő nem kevésbé, de mikor ezt szóvá tettem, akkor is leoltott,h láám, a neurózis beszél belőlem..

B. egyébként fura. Még nem találkoztam olyan emberrel, aki szerint nem. A pletyka szerint a lányok egymásnak adják a kilincset nála, mondják azt is, hogy egy zseni, hogy anyuci pici fia, meg ilyesmik. Az én empirikus tapasztalataim arról szólnak,h B. fura. A pizsomája élére van hajtogatva, Douglas Adams-et olvas eredetiben (ó igen, tudja, hogy ezzel be lehet nálam vágódni :)), egyetlen bögréje van és néha befőttes üvegből iszik. Valójában imád magáról beszélni és a farmer-póló a normális viselete. Ezenkívül még sok olyan kis morzsát tudok róla, amiből összeáll egy kép.

Ja igen. Fura dolog ez az angol kurzus. Valahogy egy olyan oldalunkat mutatjuk meg, ami piszkosul őszinte (sokszor őszintébb vagy teljesebb, mint amit egyébként látni engedünk), és mégis csak egy szeletkéje a személyiségünknek. Egy nem elhanyagolható részlete, de azért valahol mégsem az egész. És valahol mégis igazabb..

***

amúgy mindannyiónk megér egy story-t a kurzusról (I have a story..)

Sokan mondják, hogy túl sokat beszélek. Van mondanivalóm - magyarul. De az angollal ez valahogy sosem ment ilyen jól. Én már a középfoknál is jobban féltem a szóbelitől. Mikor kint voltunk Amerikában, úgy éreztem, elmúlt ez a görcs, hogy én azért nem szólalok meg, mert nem tudom olyan gyorsan és olyan kifejezően elmondani, ami a fejemben van. (meg kint valahogy senkinek nem akartam annyira megfelelni)

Az első szakkolis angolon még olyan kis bátor voltam. Ma viszont teljesen azt éreztem, hogy ez elmúlt. Pedig ugyanazok az emberek vannak, akiket annyira megszerettem. Mondjuk van egy új lány, de ő meg annyira szimpatikus, hogy szerintem prímán be fog illeszkedni.

K. megjegyezte az óra végén, hogy jó lenne, ha beszélnék. Mindig látja a fejemen, hogy van mondanivalóm - jó tanár. Például I.-t nem cseszteti annyira, hogy beszéljen többet. Tutira a homlokomra van írva minden, amit gondolok. Kéne egy tükör, aztán angolul leolvasnám. :)

Ja igen, a másik brave-dolog: Szombaton megyek Pestre a Bátor Tábor szóbeli interjújára. Lesz egy kis csapatjáték, ismerkedés, meg elbeszélgetés. Izgulok. Félek az idegenektől, de imádok játszani. Majd inkább játszok.

Hazajöttünk. Már vagy két hete. Már itthon vagyok. Hol is? Ahol a szobám van, amit anyám rendszeresen átpakol? Ahol a legtöbbet hajtom álomra a fejem, mégis csupán egy nappali kanapéján? Az albérletben, ahol se saját szoba, se eltöltött idő?

Na mindegy, ma nem az otthontalanságomat akartam boncolgatni. Ma speciel nem is nyomasztott. Inkább annak akartam örülni, hogy van az Egyetem, meg az a légkör, amit imádok, meg a barátaim, akik hazavártak (peeeersze hogy imádom őket is :))) ééééés a bónusz: a gimis nyelvsuliban élveztem utoljára ennyire az angolt, mint most a szakkoliban. Lehet, hogy mégis ragadt rám valami az Újvilágban? Ha más nem, egy kis bátorság biztosan. :)