Holdvilág

Mindig eljön. Hol hamarabb, hol később, de sosem úszom meg. Mindig megijedek. Hogy van mit veszíteni. Van mit veszítenem. És onnan már nem megy olyan könnyen, olyan magabiztosan.

Kívülről úgy tűnhet, mintha egyszer csak elkezdenék nem bízni. A valóság az, hogy sosem bíztam. Csak ez egy pont után hirtelen elkezd zavarni. A lehetőségek, hogy mi lesz. Nem tudom, hogy melyik volt az a pont az életemben, amikor a végletesen szentimentálisból a végletesen szkeptikusba fordultam. A bizalmatlanba. Abba, aki nem hisz a szerelemben, nem hisz az örökkévalóságban, nem hisz az ígéretekben, nem hisz senkiben, nem bízik meg senkiben.

Egész sokáig el lehetett ezzel a rakománnyal is döcögni. Nem jó, de egy darabig működik. Aztán már csak fájdalmat okoz. Mindenkinek. Még nekem is.

Azt mondják, az első lépés a probléma felismerése.

A probléma nem én vagyok.**

De bennem van.

Próbálom megváltoztatni. Nem magam. A szemléletem. A viselkedésem. Próbálok bízni. Próbálok hinni.

Mi történhet? Fájni fog?

Mert így nem..?

----------------------

** ezt mondjuk még jó sokszor le kéne írnom, hogy el is higgyem

Hogy is gondolhattam, hogy te...? Az én fájdalmamnak már csak bennem van létjogosultsága. Ha valaki olyan görcsösen próbál nyomot hagyni a világban mint én, akkor...

Már nem tudom pontosan meghatározni, hogy mi fáj bennem.

***

Amikor már nem tudod megmondani, hogy mitől is fáj, hogy mi fáj igazából:

hogy elhagytad, aki szeretett? hogy megcsaltad azt, akit szerettél? a hiány? hogy elhagyott, akit szerettél? hogy megcsaltad azt, aki szeretett? hogy elhagytad azt, akit szerettél? hogy egy szemernyi befolyásod sem maradt az események számodra fontos szeletére? hogy nem érted? hogy bűntudatod van? hogy félsz?

De lehet, hogy az egészet egy teljesen másik oldalról kellene megközelíteni és azt kellene sorba venni, hogy mire vágysz. Hogy mit is szeretnél. Hogy mi az, ami könnyebbé tenne.

***

Amikor az utolsó ajtót is rávágják az orrodra, akkor tényleg nem marad más választásod.
Hány becsukott ajtó mögött várakozik hány kis darabkánk, hátha újra kinyílik még résnyire.
Így szórjuk el szépen magunkat az életbe.

A könyv terápia. Ezt már bizonyára mások is sokszor megfogalmazták. Énis megtettem már itt is. Most egy kicsit rossz, hogy az a könyv, aminek egy adott sora jár napok óta a fejemben, pont nincs itt, hogy kimásoljam belőle. Kétlaki helyett kétkönyvtári lettem.

a sebgyógyulás fáj
húzódik
a bőr
a szív

***

Van az az állapot, amikor az ember nem mer a megérzéseire hagyatkozni. Mert egyformán fél a lehetséges végkimenetektől. És akkor még bele se kalkulálta igazán, hogy mi van, ha téved. Ezért inkább gondosan elcsendesíti a belsőjét és vár.

Vihar előtti csend. Változások előtti sima víztükör.

embrace change

Folyamatosan agyalok. Többek között arról is, amit a pszichomókus mondott. De egyszerűen nem látom át, nem tudom megfejteni, nem találom a kulcsot. Nem tudom, hogy miért így élem meg a dolgokat. Nem tudom elmagyarázni az okát. Csak próbálom megérteni.

Csak azt látom magam körül, hogy kizárni valakit, elutasítani valakit, az mindig haragból fakad. Lehet, hogy egy része önvédelem, de nem tudok olyan példát mondani, aki ne érzett volna haragot is.

Szösz neheztelése (haragja) irányomba sosem múlt el. Annyira elutasító volt, amivel hosszú tipródás és próbálkozás után nem tudtam mit kezdeni. Úgy éreztem,h énis hibás vagyok. A bűntudat csak nagyon lassan hagyott alább. Igyekeztem,h ne így alakuljon, de végül ez lett.

A Kicsire annyira haragudott (haragszik) Tomi, hogy mindent megtett, hogy még az emlékét is kitörölje.

Hevi képtelen Tmihez szólni, vagy szeretettel gondolni rá. Leginkább sehogy nem beszél róla. Valahogy mindenki úgy gondolja, hogy a harag, a megbántottság nem múlik el belőle. Nem tudom, pontosan mi történt köztük, hogy ez így alakult, de még kívülről nézni is rossz.

J. soha többé nem szólt Tepihez, nem vette fel a telefont, nem válaszolt az üzenetekre, kiradírozta.

Hát nekem ne mondja senki, hogy ennyi szeretetlenséget, haragot könnyű elfogadni. Hol van a megbocsátás? Hol van az egymás iránt érzett szeretet és tisztelet? Kitörölték magukból az összes boldog emléket?

Én nagyon sok mindent elfelejtek. Remélem, hogy tényleg nem őrzök haragot mélyen sem. Bizakodó fajta vagyok. Általában járnak a második (harmadik) esélyek. Nem ugyanúgy, de járnak. És a segítséget, a szeretetet nem felejtem el. Én nem felejtek el szeretni. Minden szép, boldog emlék el van raktározva. Nem törlök ki senkit.

És nem értem azokat, akik nem így vannak. Egyszerre dolgozik bennem, hogy legyek empatikus, igyekezzek megérteni mások motivációit és érzéseit. És az is, hogy "ne tégy olyat mással, amit magadnak nem kívánnál" — bennem ez a mondás valahogy mindig úgy csapódott le, hogy ami nekem rossz, az rossz másnak is – az rossz másnak is, ami nekem rossz. Mintha mindannyian egészen hasonlóan lennénk összerakva. És minden egyes alkalommal, mikor azt látom, hogy valaki radikálisan nem úgy működik mint én, megijedek. Mi segít így eligazodni, ha még a saját megítélésemben sem bizakodhatok?

***

Fájok. Félek.

Ki ad reményt? Mi ad reményt?