Holdvilág

Minden évben eljön az anyák napja, és én rendre kényelmetlenül érzem magam miatta. Általában nem tudok sem hálás, sem szeretetteli lenni, inkább kínos kötelesség az egész. Olyanokért kellene hálatelt szívvel vezekelnem, amiket nem kértem, és amiket anyám önként vállalt mikor úgy döntött, hogy nem vetet el.

Sosem volt jó viszony közöttünk, sosem találtuk a közös hangot. Nem volt közös témánk, nagyon különbözően láttuk a világot, a hasonló temperamentumunk pedig még azt is ellehetetlenítette, hogy legyintsünk a másik faszságaira.

Nem én voltam a jó kislánya, nem tudtam olyan lenni, amilyet elképzelt magának a várakozás 9 hónapja alatt. Erre ott volt és ott van most is a húgom. Nem tudtam a barátnője sem lenni, ahhoz túlságosan is különbözőek vagyunk (meghát szerintem egy gyereknek az anyja ne a barátja legyen, hanem az anyja).

Harminc éven át nem tudtunk mit kezdeni egymással. Aztán valami megváltozott. Vagy valamik.

Időben nagyjából egybeesett a válásom bejelentése a szüleim felé, illetve anyámnak az az érzelmi mélypontja, amit már nem tudott elmaszatolni ő sem. Talán nem volt egymástól teljesen független a két esemény, talán csak véletlen volt, de mikor nekem a legnagyobb igényem volt a szüleim felől a megértésre, anyám akkor lépett az önismeretnek egy olyan lépcsőjére, amin eddig még sosem járt -- és terápiára ment.

Azt gondoltam, hogy majd megint megkapom az önváddal elfedett hibáztatást, hogy nem az a gyerek vagyok, akit elképzeltek -- de tévedtem. Anyám vagy nem szólt semmit, vagy csupán néhány felületes mondatban a támogatásáról biztosított. Nem volt nagyon támogató, de legalább vádló sem. És innen már lehetett az egymáshoz való kapcsolódás irányába lépni.

Pár hónappal később már tudott kíváncsi lenni is. És tette ezt úgy, hogy életünkben először nem éreztem, hogy elvárásai vannak felém. Egyszerűen csak meg akart ismerni. Végre. Engem. Az életem. Azt, hogy hogyan rakom össze magam újra. Hogy mi mozgat, mit szeretnék, kit szeretek, hogyan csinálom.

És csodálatos módon ez azóta is tart. Támogat engem úgy, ahogy mindig szerettem volna. Harminc év és egy mindkettőnk számára komoly válság kellett ahhoz, hogy leromboljuk az egymás ellen felépített falak legnagyobb részét. Nem állítom, hogy mostmár legjobb barátok vagyunk, vagy hogy elmúlt az égbekiáltó különbözőségünk. Inkább csak mindketten eljutottunk oda, hogy a másikat tisztelve, személyét tiszteletben tartva próbáljunk közeledni.

Büszke vagyok magunkra.

A könyv terápia. Ezt már bizonyára mások is sokszor megfogalmazták. Énis megtettem már itt is. Most egy kicsit rossz, hogy az a könyv, aminek egy adott sora jár napok óta a fejemben, pont nincs itt, hogy kimásoljam belőle. Kétlaki helyett kétkönyvtári lettem.

a sebgyógyulás fáj
húzódik
a bőr
a szív

***

Van az az állapot, amikor az ember nem mer a megérzéseire hagyatkozni. Mert egyformán fél a lehetséges végkimenetektől. És akkor még bele se kalkulálta igazán, hogy mi van, ha téved. Ezért inkább gondosan elcsendesíti a belsőjét és vár.

Vihar előtti csend. Változások előtti sima víztükör.

embrace change

Ez a blog tényleg olyan, mintha lenne még egy naplóm. Pedig már van egy, ami nem ennyire virtuális. És főleg nem publikus. Szóval az olyan igazi napló. Márha napló alatt olyan könyvecskét értünk, amibe az ember mindenféle érzelmi vagy eseményes dolgot leír, s mindezt úgy, hogy nem szánja a publikum elé.

Mondjuk az én esetemben ez sem igaz teljesen. 1997 óta vezetek naplót. Nem mondhatnám, hogy napi rendszerességgel, de azért megtöltöttem már néhány könyvet. Nekem a napló nagyon sok mindent jelent. Még nagypapámtól kaptam a legelsőt. Ő buzdított, hogy írjak bele minden nap. Eseménynaplóként kezdtem, meg "Kedves Naplóm!" bevezetéssel. Aztán szép lassan átalakult a dolog. Már nincs bejegyzés minden nap. És elmaradt a megszólítás is. Mostmár szól valakihez. Neki íródik minden bejegyzés. És egy kicsit eseményleírások, kicsit önigazolások, kicsit elmélkedések, kicsit imák. Lelkizés. Valami terápia féle. Ami segít, hogy elrendezzem magamban az eseménydúsabb napok történéseit. Hogy átlássam a dolgok közti összefüggéseket - már ha épp akadnak. Meg amúgyis. Narratívába önteni az eseményeket és a hozzájuk kapcsolható érzelmeinket terápiás hatású. Ezt még Miklósnál tanultam trauma spec.koll.-on. Szóval segít, hogy túl tegyem magam biznyos dolgokon. És persze egyúttal mind ima is. Hogy legyen máshogy, hogy legyen úgy, ahogy jobb. Vagy egyszerűen csak ima úgy, mint hála adás, hogy mégis úgy lett, ahogy. (Na látom, sikerült elég ködösen fogalmazni.)

De csak félig mondhatnám, hogy nem publikus. Mert az igaz, hogy nem akarom, hogy most bárki belenézzen, de ha úgy adódik, akkor azt akarom, hogy elolvassák azok, akiket szeretek és szerettem. Hogy megértsék, hogy mit miért. Én ezért írom a naplóm. Mikor egyik legkedvesebb Barátom nem akarja,h a magánéletem minden apró részletébe beavassam, akkor azt szoktam neki mondani, hogy azért én mégis szeretném, mert nem akarok úgy járni, mint Heath Ledger: nem akarom, hogy ha holtan találnak egy szoba padlóján, akkor senki se értse, hogy miért. Vagy a barátok ne tudják megakadályozni (és nem! nem az öngyilkosságot forgatom a fejemben. És eszem ágában sincs a barátokra hárítani a felelősséget,h ők védjenek meg saját magamtól. Szó sincs ilyesmiről!) Tényleg csak az a lényeg, hogy ha az ember megosztja a problémáit másokkal, akkor könnyebb cipelni és orvosolni is azokat. És akkor nem is kerül elő a helyzet, amikor állnak a halott felett és azon tanakodnak, hogy "Miért?" meg hogy "Baleset volt, vagy öngyilkosság?".

***

Ez a blog nem azért indult, hogy itt vinnyogjam el a bajaim. Csak aztán kiderült, hogy

1.) nekem mindig van valami bajom, amin lehet kicsit siránkozni

2.) most nem kötött le más téma annyira, hogy írhatnékom legyen róla.

Szóval maradt ez a blog. Ahol minden érdeklődő és nem érdeklődő láthatja, hogy épp mivel küzdök. Tehát terápia. De készülök minimalizálni mostmár ezt a vonalat és bezsuppolni az eddigi bejegyzéseket valami riasztó téma címke alá, hogy csak az igazán bátor mazochisták olvassanak bele. Amint ezzel megleszek, írogatok majd érdekesebb dolgokról is. Ötlet éppen akad. :) Ja, meg talán felrakom néhány szépirodalom-próbálkozásomat.

De ez legyen az optimista jövő zenéje.

Néha igenis szükség van egy kis terápiás olvasásra. Valami olyan könyvre, aminél nem kell figyelned arra, hogy mennyire koherens a szöveg, hogy észrevetted-e az intertextuális utalásokat, felfedezted-e a rejtett gyöngyszemeket. Mikor az ember feje már zsong a kafkai párhuzamoktól, a szövegek egymásra hatásától, a fliozófiai felvetésektől és úgy általában az egész élettől, na akkor kell valami, ami kikapcsol. Valami olyan könyv, ami nem csinál mást, csak leköti minden idegszáladat, megnevettet, és nem engedi, hogy másra figyelj. Igenis szűnjön meg a világ! Legyen ez a cél! Tudjon lenni ez is a cél!

Engem a zene pl. csak akkor tud kikapcsolni, ha elég hangosan hallgatom. Kiccsalád mellett ez nem is olyan egyszerű, szóval marad az olvasás. (Sajna-bajna nem játszok semmilyen hangszeren, úgyh annak terápiás hatásairól nem nyilatkozhatom.) Viszont egy jó könyv mindig kerül a kezem ügyébe, ha már végképp a béka segge alatt vagyok. Félreértés ne essék, nem minden jó könyv terápiás is egyben. Ottlik pl. engem nem tud kizárni a világból - pedig nagyon is jó könyv az Iskola a határon. Jó együtt lélegezni a szereplőkkel és a szöveggel, hogy mindenféle egyéb összefüggéseket is felfedezzünk azon túl, hogy megszeretjük Bébét, Medvét meg Szeredyt.

Mondjak olyan könyvet, ami terápiás? Meg sem kéne lepődni rajta, hogy ponyva. De nagyon utálom ezt a kategorizálást. Egyszer, ha nagy leszek, majd megfejtem, hogy mitől jó egy könyv. Addig csak élvezem. Néha tanulok róla. Inkább olvasom őket. Ha olyanom van, akkor meg írok róluk. Ennyi. De elkalandoztam. Nesze neked szabad aszociációk jegyzéke! :P

Szóval a könyv címe, amivel most épp nyugtatom a nyugtalan lelkem: Obszidián pillangó. Keress rá (tudod, gugli a mi barátunk), ha érdekel. Talán majd írok róla valami ismertető félét is - de mindigis haszontalan dolognak tartottam olyan emberek győzködését, akik eleve előítéletekkel mennek neki egy ismertetőnek. Szóval legyen elég most annyi, hogy nekem segít. Segít abban, hogy ne kelljen arra gondolnom, hogy a jövőheti teljesítményemen múlik a diplomám, hogy beteg vagyok a fasz se tudja mennyire, és hogy már mindenki unja a rinyálásomat (énis). Egyszerűen csak lapozok és megszűnök. És megszűnnek a problémák is. És mikor mégis becsukom a könyvet, mert hazajött kiccsalád és én hivatalosan piszkosul tanulok és azért nem megyek melózni, akkor is ottmarad a megnyugtató érzés: van még olyan téridő, ahol nem létezem, és nem léteznek a bajaim sem...