Esik a hó. Kavarog. Jó nézni az ablakból, úgyhogy elhúztam a függönyöket.
Fáj. És sajnálom. És félek. De nem bánom. Egyetlen percet se. Egyetlen mozdulatot sem. Egy sem volt hazug. Egy sem akart ártani. És megmarad minden kitörölhetetlenül. Ha nem akarod, akkor is. Efelett már senkinek nincs hatalma. Egy részed, egy kicsiny darabkád örökre továbbél bennem. Megőrzöm, ne félj, a legnagyobb becsben és szeretetben.
Egyszer azzal próbáltak vígasztalni, hogy egy fiú miatt nem éri meg sírni. Megpróbáltam nekik elmagyarázni, hogy csak és kizárólag úgy éri meg. Senki és semmi más miatt nem éri meg szenvedni és szomorúnak lenni, csak azokért, akiket szeretünk.
Még mindig esik a hó. Az egyetlen jó dolog a télben. Meg a karácsony.
Hullámzok.
Találtam egy tumblr oldalt. Vannak rajta igazán jó írások. Sírtam rajtuk. Például ez a kettő:
— http://kepzeldel.tumblr.com/post/84530097453/az-utolso-tanc
— http://kepzeldel.tumblr.com/post/109337168728/te-meg-en
Szerintetek én nem kérek segítséget. Sose. Alkatilag vagyok rá képtelen. De most látom énis,h segítségre lenne szükségem. Az öngyilkosság, önmagunk bántása mindig segélykiáltás. Én nem akarom bántani magam. Én most kiáltok: segítsetek!
De nem tudtok. Senki sem oldhatja meg helyettem. Bezártam magam a problémába és kiejtettem a kulcsot a rácsok között.
Van olyan, hogy már késő? Hogy rájössz a megoldásra, de már nem az a megoldás?
"egy kis mese ahova a valóság elől menekültél és szerintem ő is" ----- Egy kis mese. Megírom ezt a mesét.
Kishit (http://www.muut.hu/korabbilapszamok/035/kemeny.html)
Ilyen az életközépi válság? Most szokás mindent felégetni és újrakezdeni? Vagy belesüppedni a megszokottba? Vagy van középút, ahonnan látni a fényt?
Néha arra gondolok, hogy mindentől és mindenkitől távol lenne a legbiztonságosabb. Úgy senkit sem bánthatok. Elfutnék a felelősség elől? Lehet. Mekkora az esély, hogy én mégegyszer ilyen helyzetbe kerülök? Van, aki szerint ebből biztosan tanulok és legközelebb nem csúszok bele. De ehhez erősebb falakat kellene építeni. Ehhez kevésbé kellene kíváncsinak lenni másokra. Ehhez nem lenne szabad ilyen kendőzetlenül belegyalogolni mások életébe. Gátlások nélkül. Félelemtelenül. De ha gátlásokból és félelemből építek falat, akkor nem ugyanúgy elveszítem magam?
Amikor az ilyen kérdésekig jutok, akkor mindig az tolakodik be a fejemben,h kapával a kézben a kemény munka közben pont leszarnám az egészet. Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa.
Vígasztalan vagyok.
Van Móra Ferencnek egy regénye, az Aranykoporsó. Még a gimiben olvastam. Abból van ez a néhány sor:
"Az ember nem azt szereti, akit akar, hanem akit tud."
"- Azt mondd meg nekem, anyám, van-e nekem lelkem?
A császárné szeméből kiszaladt a könny. Ráperdült kis Tit hajára. Minden gondolkozás nélkül felelt.
- Ha fáj, kis Tit, akkor van.
- Akkor jó, anyám - sóhajtott kis Tit megkönnyebbedve. - Akkor nekem már régen van lelkem, mert régen fáj."
Úgy szeretnék neked egy jó nevet választani. Mert már nem TT. Definiálnom kell téged, hogy lassan megérthessem a helyedet az életemben, amit választottál magadnak, amibe én kényszerítettelek, ami így alakult. SirM. Ez szerintem még talán tetszeni is fog. :)
A Soproni Virágének is sokszor eszembe jut:
Eredeti írásmóddal:
- Vyragh thudyad, theuled el kell mennem,
- És the yerthed kel gyazba ewelteznem.
Mai írással:
- Virág tudjad, tőled el kell mennem,
- És te éretted kell gyászba öltöznöm.
Ha ez nem vegytiszta őszinteség, akkor semmi.
Még mindig esik a hó. Még mindig szép.
Közben végtelenítve pörög ez a szám:
