Régen írtam már az egereimről, meg amúgyis szép csendesen csordogál az életünk. Hamarosan kezdődik a remélhetőleg utolsó egyetemhez kötött évünk. Talán nem örökre köszönünk el az alma matertől, de most nagy szükségünk van a változásra. Szeretnénk máshogy és máshol is szerencsét próbálni. De addig még át kell vészelnünk ezt az egyáltalán nem könnyűnek ígérkező évet. Egy hónap múlva témabemutató előadást tartok, kell még publikáció, jó lenne még egy-két előadás és egy fél disszertációval is el kell készülni. Azért most egy kicsit nagyobb önbizalommal és szorgalommal akarok nekifogni, mint tavaly. Hajrá-hajrá!
Az egereinkről utoljára akkor írtam, mikor még tizensokan voltak. Azóta J. elvitt hetet, amiből négyet a nővéreinek adott, hármat pedig végül nem szélnek eresztett, hanem megtartott magának. Jobb helyen nem is lehetnének. :)
Nálunk így maradt hét, azaz 7 egér. Egy kicsit több, mint eredetileg terveztük, de nagyon édesek. És remélhetőleg mind lány. A három kicsi, akiket megtartottunk a Mazsola, Bigyó és Csoki nevekre hallgat. Már egész nagyok és egyre bátrabbak is. Ma például az alom takarításakor egyszer csak a szemem sarkából azt láttam, mintha egy kis fekete folt a konyhapult aljánál suhant volna. Gyorsan megszámoltuk a terrárium lakóit és valóban hiányzott egy. Egy lépéssel a konyhában termettem és még a hűtő alá történő beiszkolás előtt visszatereltem a kis szökevény Csokit. Úgy látszik hét egér mellett nem lehet elég éber az ember.
