én írhatnám,h belehalok, de nem halok bele. ahogy te sem. csak nagyon szomorúvá tesz. nagyon. mintha egy fontos részemet kitépték volna.
olyan érzés, mintha valaki folyamatosan, egyenletesen nagy erővel nyomná a mellkasomat. egy pillanatra sem enyhül. csak akkor tolakodik kevésbé az agyamba, ha beszélünk. de még olyankor is ott van.
érzem a sóvárgással vegyes szemrehányást. hogy nem keresel és várod, hogy keresselek. én meg várom, hogy keress, mert nem érzem magam felhatalmazva, hogy magammal zaklassalak téged. hátha úgy könnyebb. neked.
egyébként nem ezt akartam ma megírni. csak valahogy olyan nehéz elszakadni ettől az érzéshalmaztól.
most kiteregetem a ruhát, mert a hétköznapi teendők legalább másodpercekre elterelik a figyelmem egy részét. aztán agyalok tovább azon, hogy holnap felüljek-e a vonatra és hazamenjek-e a szüleimhez egy hétre. aztán megírom azt a másik bejegyzést, amit pontosan hétfőn reggel kezdtem el és azóta fogalmazok át- és újra magamban.
