Gca befejezte az iskolát. Egy félbehagyott fősuli és egy szintén félbehagyott egyetem után, azok után, hogy előbb kebapot árult, aztán titkárnő volt, Németországban befejezett egy iskolát. És én azt éreztem, hogy büszke vagyok rá. Pedig már évek óta nem találkoztunk. Nem beszéltünk. Nem is tudunk egymásról igazán semmit. Csak a múltunk egy darabkája köt össze minket. Nem is mertem odakommentelni, hogy büszke vagyok rá, csak diszkréten belájkoltam a bejegyzését.
Mások is töprengenek ennyit az elmúlt dolgokon? Vagy ami elmúlt, azt átlapozzák és a jelenre, a jövőre koncentrálnak?
Én sokat agyalok régi dolgokon, régi embereken. Ezer szállal kötődök. Ezer emlékkel. Ezer tanulsággal.
Ezeket már senki nem veheti el.
***
ahogy a Labirintus végén Jennifer Connelly mondja David Bowie-nak: "nincsen hatalmad fölöttem"
