Gyerekkoromban meg voltam róla győződve, hogy nekem színésznőnek kell lennem. Hogy filmekben a helyem, mert bele tudom élni magam mások szerepébe, mert el tudom hitetni.
Aztán persze akartam én bálna kutató, nővér, orvos meg tanár is lenni. Egyik se lettem. Mégis úgy érzem, hogy talán a színésznőt sikerül legjobban hoznom. Amikor épp nincs az arcomra írva, hogy mit is gondolok, amikor sikerül tökéletesen a felszín alá nyomnom a rossz érzéseimet, a félelmeimet, a fájdalmamat, a szorongásomat - na akkor hozom leginkább. És az embereknek az a benyomása, hogy én milyen mosolygós, időnként barátságos, segítőkész, érdeklődő, káromkodós, indulatos ember vagyok. De azt egyik se mondaná, hogy rémült vagy bizonytalan.
Ez a tettetés segít a felszínen maradni. Nem voltam sose híve az önsajnálatnak (még ha néha jól is tud esni), és minden erőmmel kerülöm az áldozat szerepet - és ebben ez segít. Amíg úgy teszek, mintha akár okés is lehetne minden, addig nem veszek tudomást arról, hogy egy kicsit sem az. Egy kicsit se okés.
Aztán úgyis kihúzom magam ebből is. Mint mindenből.
Jóból és rosszból egyaránt.