A tabus csoportban egy másik anyuka pár napja szintén Bayernbe költözött. Igaz, ők 6 évig nélkülözték apukát, aki 3 hetente töltött otthon 1-1 heteket. Szóval ők most nagy örömmámorban úszva élik meg a családegyesítést. A gyerekei az első perctől kezdve otthon érzik magukat és már alig várják a sulit és az ovit.
És akkor itt vagyunk mi. Én nem úszok örömmámorban. Muki sok tekintetben hazavágyik, vagy legalábbis a megszokott dolgokhoz. Mióta L. elment, azóta meg pláne keresi a helyét. Vágyik az ovira, de látom, hogy mennyire frusztrálja minden újdonság és idegenség.
Engem szinte agyonnyom a rengeteg adminisztratív és egyéb teendő, amik szorongást keltenek bennem és amik egyre nagyobb mértékben tornyosulnak előttünk. Nagyon magas a stressz szintem és ez nyilván nem tesz jót a türelmemnek sem. Annyi mindent kell tenni és nagy szükségem lenne, hogy ezt az egészet átkeretezzem.
Megpróbálom.
A lakás szép és egyre otthonosabb. Van terünk. Még a fogyatékosságaival együtt is élhető.
Minden nap haladok egy lépést a teendőkkel. Az egy lépés nem kevés.
Sokkal közelebb van a természet, sokkal csendesebb a környék.
Oké, ennyi sikerült most. Megpróbálok ebben megnyugodni egy kicsit.
